Pauer Gyula
A művészről
Pauer Gyula a Szürenon csoport tagjaként kezdte művészeti pályáját az 1960-as évek végén. Korai nagyléptékű művei, a Villányi pszeudo relief, A híres nagyatádi pszeudo fa és a Nagyatádon felállított 131 táblás Tüntetőtábla-erdő, főként dokumentációk és rekonstrukciók formájában maradtak fent az utókor számára. Pauer mindmáig legismertebb budapesti köztéri műve a Can Togay-jal közös Cipők a Duna-parton Holocaust-emlékmű. Színházi és filmes díszlet-, illetve látványtervezői munkássága is rendkívül kiterjedt és összefügg pszeudo-programjával. A Kaposvári Színház ikonikus időszakában, az 1970-es években Zsámbéki Gáborral, Ascher Tamással és Gothár Péterrel dolgozott együtt, filmes munkái közül kiemelkednek kooperációi Tarr Bélával (Kárhozat, Sátántangó) és Bereményi Gézával (Eldorádó). A Munkácsy- és Kossuth-díjas művész művei megtalálhatók többek között a bécsi MUMOK, a Magyar Nemzeti Galéria, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében.
Pauer művészi programját 1970-es Pszeudo manifesztója alapozta meg, ami közös nevezőre hozta a konceptuális művészetet és a szobrászat érzéki karakterét munkásságában. Festészete is a Pszeudo alapfelvetéseihez nyúl vissza egy új médium keretén belül. Pauer festékszóróval létrehozott festményei, akárcsak korábbi, főként a szobrászat perspektívájából értelmezhető művei, a plasztika és a kétdimenzionalitás, valamint a fény-árnyék viszonyokat helyezik a középpontba. Képei - a művész intenciója szerint - érzelemmentesek és nem alanyiak, ugyanakkor lírai színválasztásai mégis asszociatív, szubjektív érzelmeket generálhatnak a befogadóban. A művész maga így ír 2007-ben új műveiről: „Ezek nem absztrakt képek, nem is elvont jelentéssel bírnak, nem leírók, nem epikus képek, nincs történetük, a történetük elmúlt már. Elemi erővel a fény és az árnyék, valamint a színek segítségével pillanatokat ábrázolnak (…) radikális festményeknek is mondhatnám őket, mert semmilyen más céljuk nincs, mint az, hogy képek. A festészetnek, mint olyannak a gyökeréig hatolnak és rákényszerítik a nézőt, hogy értelmezze őket, ez az interaktivitásuk. Nem ábrázolnak mást, mint azt, hogy festmények. A pszeudo-technikának, az aerografikának a monokronitását hordozzák ezek a fényt behelyettesítő színek és a fény hiányát megjelenítő árnyékok.”
