Z. Gács György (1914-1978) életműve a 20. századi magyar művészet egyik legkövetkezetesebb kísérlete arra, miként válhat a műalkotás az épített környezet aktív, érzékelést formáló elemévé. A festészetből induló alkotó pályája azon a ponton vált igazán meghatározóvá, amikor figyelme az üveg, a fény és a mozgás felé fordult, azaz azokhoz az anyagi és optikai jelenségekhez, amelyek a modern városélmény alapvető tapasztalataivá váltak. Z. Gács abban a korszakban volt aktív, amikor a művészek széles köre hitt a tudományos és technikai fejlődésben. A második világháborút követő évtizedekben az építészet új anyagokra, úgy mint betonra, acélra, üvegre támaszkodott, ám ezek gyakran rideg, monoton környezetet hoztak létre. A művész válasza erre nem elutasítás, hanem átalakítás volt, mivel meggyőződése szerint az épületdíszítésnek mindig a kor fő építőanyagából kell kiindulnia. Az üveg számára nem dekoratív kiegészítő, hanem a tér alakításának eszköze lett.
Pályája kezdetén hagyományos technikájú, ólomkeretes üvegablakokat tervezett, majd fokozatosan jutott el az autonóm üvegplasztikákig. Az ötvenes, hatvanas években a síküveg volt az a könnyen hozzáférhető anyag, amelyből újfajta plasztikusságot tudott létrehozni rétegezéssel, ragasztással, tükrözéssel és a fény irányított használatával. Az üvegfelületek visszatükrözték és megsokszorozták a környezet látványát, így a mű nem zárt formaként, hanem a térrel együtt létező jelenségként működött.
Érett korszakában Z. Gács György munkáiban a mozgás és a fény szerepe vált meghatározóvá. Luminokinetikus munkáiban a fény ritmusát és irányát változtatva mozgó vizuális élményt teremtett, míg luminodinamikus alkotásaiban a fény és az anyag kölcsönhatása hozta létre a folyamatosan változó látványt. Művei így a néző mozgására és térbeli érzékelésére építettek. Egyrészt a néző helyzetváltoztatása hozta létre az állandóan módosuló látványt, másrészt, úttörő módon valódi kinetikus elemeket is alkalmazott. Az elsők között készített Magyarországon motorral működtetett mobil szobrokat, amelyekben az üveg, a fény és a mozgás egymást erősítve alakították át az érzékelést.
E gondolkodás egyik kiemelkedő megvalósulása az 1976-ban a Fővárosi Bábszínház előcsarnokába készült fali üvegplasztika, mely az acb Bak Imre space tereiben láthatóak. A nagyméretű, építészeti léptékű mű nem önálló tárgyként, hanem a tér szerves részeként jött létre. Domborított és sík üvegfelületek, különböző struktúrák és fényforrások együttese hoz létre finoman pulzáló, változó képet. A kompozíció nem illusztrál, nem narratív: nem a bábszínházi előadások világát jeleníti meg, hanem a várakozás idejét alakítja át érzéki tapasztalattá. A mű egyszerre irányítja a tekintetet és oldja a tér feszültségét, miközben játékos, mégis fegyelmezett rendbe szervezi az optikai hatásokat. Z. Gács következetesen vallta munkássága során, hogy a műalkotás feladata nem az, hogy elvonatkoztasson a valóságtól, hanem hogy új módon tanítson látni.
A jelen kiállítás az 1976-os bábszínházi üvegplasztika részleteit, kapcsolódó elemeit és gondolati hátterét mutatja be. A bemutatott művek egyszerre tanúskodnak egy korszak szellemiségéről, a fejlődésbe vetett hitről, az anyagkutatás fontosságáról és Z. Gács György kivételes szerepéről, aki pedagógusként és alkotóként egyaránt meghatározta a magyar üvegművészet irányát. Művei ma is arra hívnak, hogy a teret ne statikus háttérként, hanem folyamatosan változó, élő közegként érzékeljük.