Az acb Galéria bemutatja Ficzek Ferenc (1947-1987) harmadik önálló kiállítását. Ficzek rövid, mindössze két évtizedes alkotói pályáját a médiumfüggetlen, kísérletező szemlélet és a kivételes koncentráltságú vizuális kutatómunka jellemzik. Ficzek az elmúlt időszakban több hazai és nemzetközi kiállítás révén egyre szélesebb körben ismert és több kiadványban is feldolgozott avantgárd művészeti kollektíva, az 1968-ben alakult Pécsi Műhely alapító tagjaként és Lantos Ferenc tanítványaként formálta éretté művészetét. Központi felvetései az ábrázolás körül forogtak: a reprezentáció és az emberi percepció formaadó erejét hol analitikusabb, tudományosnak is mondható módszerességgel, hol humorral vegyítve, szabad és találékony megoldásokkal vizsgálta. Műveinek alanya éppúgy lehet egy különleges szögből megvilágított emberi alak vagy egy hokedli, mint a tárgyat pásztázó és leíró megvilágítás és a fény- valamint az árnyékjelenségek játékából adódó plaszticitás. Technikái közt éppúgy fontos, és a kísérletezés szempontjából egyenrangúként kezelt médium a fotó, a grafika, a festmény vagy a mozgókép, amellyel Ficzek a Pannónia Filmstúdióban és a kölni animációs filmgyárban készült művészi igényességű alkotásaiban dolgozott. Az acb kiállítása ezúttal Ficzek egységes, tragikus rövidségű munkásságából a háború utáni magyar művészet egyedi produktumainak tekinthető formázott − pontosabban domborított− vásznaiból mutat be reprezentatív válogatást, ahol a sík és a plaszticitás problémája, a formák többnézőpontúsága, illetve a tárgyak absztrahálásában rejlő líraiság kerül a középpontba.

A domborított, speciálisan formált vászon használata Ficzek egész életművet végigkíséri. Már legkorábbi, strukturalista, Lantos Ferenc geometrikus absztrakciójától is ihletett geometrizáló évei alatt megjelentek Ficzek főleg színes műanyag fóliával bevont, egyszerű, szigorú formájukkal kitűnő, de líraian rejtőzködő táblaképei. Hasonlóan a Pécsi Műhely egyéb tagjaihoz, az absztrakció hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején jelentkező egyéni értelmezései, útjai a hetvenes évek konceptuális műveihez és egy kísérletező, médiumtól független programhoz vezettek Ficzek esetében is. Ficzek ebben az évtizedben készült műveinek központi témája a sík és a háromdimenzió kapcsolata. A kísérletezés terepe a művészi kifejezőeszközök repertoárjába bekerült fotó: az ezenábrázolt tárgyakat a megvilágítás módja, a fénnyel való manipuláció, a különféle vetítések bizonytalan jelentésű látvánnyá alakítják. A valóság elemei között Ficzek fotói főképp az emberi testet vizsgálták vizsgálják az árnyék, a mozgás, a sziluett látványvariációinak sokféleségében. A perspektíva-ellentmondások, torzulások, aránytévesztések, töredék-kiemelések Ficzek képein maguktól értetődően tűnnek fel, ugyanakkor enigmatikusak és a bonyolultságukból adódóan rejtjelezettek.

Az olvashatóság kérdése alapvonás azoknak a grafikáknak az esetében is, amelyeket Ficzek a hetvenes évek második felében sokszor a fotók alapján készített (lábakról, kezekről, figurákról, illetve ezeknek a testrészeknek sokszor szürreális kombinációiból). A sík és a tér viszonya itt is különösen fontos, és olyan vizuális potenciált tartogat, amelyet Ficzek a hetvenes évek elején még szigorúan geometrikus, majd lassan figurális témáihoz fazonírozott formázott vászon-médiuma gondolati és formai szempontból egyaránt gazdagít. Ficzek így ír erről 1978-ban: „Ha síkok együttesét egy vetített képet felfogó ernyőként használok, a kép az ernyő törésvonalai mentén módosul, tehát a kivetített tárgy téri jellegétől eltérő jellegzetességeket mutat. Ha az így kapott vetített képet és tárgyát együtt lefotózom, a kapott képen már több nézőpontból készült ábra jelenik meg. Ha a filmet kivetítem a tárgy közbeiktatásával és ezt ismét lefotózom, újabb és újabb nézőpontokat kapcsolok be. Így átalakult tárgyképek jelennek meg, kitüntetett téri helyzetek keletkeznek, összemosódnak nézőpontok, módosul a tárgyak perspektív képe. Más módon kell a szemlélőnek is megkeresni a képen azokat a támpontokat, amiből kiindulva végigjárhatja térrétegeit, mint az egy nézőpontra épülő képeken. Máshol egy szabályos képet szembesítek más nézőpontokból különös vagy torz ábrákkal. A kitüntetett nézőpont itt ez, amelyből a szabálytalan szabályosnak látszik. Ez voltaképp a feszített plasztikák téri problémafelvetéseinek alapja. Szándékom szerint a feszített plasztikákon egyesíteni akarom a tér és sík már eddig durván felvázolt egymásra hatásait.‟*

Ficzek pályafutásának indulásakor Pécs vibráló művészeti életében olyan új progresszív előadóművészeti kezdeményezések bontakoztak ki, mint a Bóbita Bábszínház, vagy a Pécsi Balett, ahol egy újfajta érzékenység, új szcenikai nyelv formálódott, és ahol a mozdulatok kifejezőereje, a kéz-pantomim is központi jelentőséghez jutott. A hetvenes években a Pécsi Műhely több tagjának munkáját jellemezték az avantgárd, szabad szellemiségű szeriális fotóművek, performanszok, amelyek egy időben kibomló, rögzítetlen, folyamat-alapú művészi gondolkozásról tanúskodnak, Ficzek kreativitása, nyughatatlan fantáziája találkozik ezzel a performatív, és a művészeti ágak kölcsönhatásaira nyitott, inspiratív gondolkozásmóddal. Plasztikus vásznai a fotó, a grafika, illetve saját korai geometrikus műveinek témáit és modorát viszik tovább, és a rövid alkotói pálya folyamatos fejlődésének olyan fejezeteit nyitják meg mint a mozgókép készítés, amit az interneten is megtalálható főmű, az 1981-es Hátrahagyott Kijáratok című animációs film fémjelez.

* Ficzek, 1978, Pécsi Szikra Nyomda