Erményi Mátyás immár harmadik önálló kiállításán mutatja be a kelet-európai vizuális emlékezetben egyre rétegzettebben elmerülő új műveit. A művész a közép-kelet-európai rajzfilmek esztétikájából és a posztszocialista tárgykultúra motívumkészletéből építkező világában a hétköznapi formák – kályhák, csillárok, növények, portrék vagy épp könyvek – antropomorf karakterekké alakutnak, amelyek egyszerre hordozzák a gyermeki játékosságot és a nosztalgia ambivalens súlyát. Legújabb sorozatában ez a vizsgálódás új irányt vesz, miközben a festészeti univerzum kilép a vászon síkjából: a képekről ismert figurák és motívumok kerámiákban és egy polc-installációban öltenek testet.

A kiállítás középpontjában azonban továbbra is a festészet áll. Erményi ecsettel és akrillal dolgozik, mégis rajzszerű, rétegzett felületeket hoz létre, amelyekben a tájképi részletek bélyegszerű portrékkal és nosztalgikus figurákkal kapcsolódnak össze. A máriaremetei táj emlékei, pincében felejtett családi fényképek, Fortepan-archívumok, régi magyar filmek ikonikus stilljei vagy a VHS-korszak képernyőinek vonalassága mind olyan vizuális források, amelyekből saját időrétegek épülnek fel. A témaválasztások szerteágazó motívumokból szerveződnek egységgé, akár a gyűjtögető ősök tárgyai egy vitrinben, vagy egy 2026-ban emlékekből felépített wunderkammer. A vásznakon megjelenő pöttyök, keretek és gombszerű elemek a régi televíziók kezelőfelületeire és képkereteire is utalnak, illetve a népművészetből ismert szegélydíszekre és ornamentális mintasorokra, miközben a festészet határait is kijelölik: egyszerre reflektálnak a kép fizikai keretére és a nézői emlékezet strukturáltságára.

A térben elhelyezett kerámiák – menetelő katonák, szögek, gombák, szemek, vázák és szemüvegek – a festményekből kilépő szereplőkként jelennek meg. Ezek a tárgyak nem pusztán installatív elemek, hanem a festészeti gondolkodás kiterjesztései: a repetitív motívumok háromdimenziós variációi, amelyek a kollektív emlékezet apró ikonjaiként működnek. A figurák egyszerre idézik fel a népművészet ornamentikáját, a képregények játékos narrativitását és a háborús vagy katonai ikonográfia melankolikus árnyalatait.

Erményi képei időutazásként is olvashatók. Az elmosódó életrajzi emlékek, a kifakult almaszedők vagy a képeslapot idéző katonaportrék olyan múltképeket hívnak elő, amelyek már nem rekonstruálhatók pontosan, csupán újraértelmezhetők. A festészet itt egyfajta személyes és kollektív családállításként működik: a transzgenerációs történetek és traumák a humor és a rajzfilmszerű forma mögött húzódnak meg, miközben a repetitív ábrázolás a feldolgozás gesztusává válik.

A kiállítás kérdése végső soron az, hogy vajon megérthető-e a személyes múlt a jelen perspektívájából, kizárólag a szemtanúk elbeszélései és a tárgyi emlékek alapján. Erményi válasza nem egyértelmű: a festmények inkább átjárókat nyitnak a néző számára, ahol a személyes emlékek és a közös kelet-európai vizuális örökség egymásba csúsznak. A művek egyszerre dokumentálják és újraírják az időt, miközben a hétköznapi alakok az idő múlásával csendes hősökké lépnek elő – olyan figurákká, akik a családi emlékezetben tovább élnek, még ha történeteik már csak töredékekben maradtak is fenn.