TAVATE: lebegés (Eperjesi Ágnes – Várnagy Tibor)

Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor 1991-től 1994-ig dolgozott együtt alkotótársként. Közös alkotói identitásukat a neveik kezdőbetűiből álló TAVATE betűszóval jelezték, miután kölcsönösen felvették egymás keresztnevét (Tibor-Ágnes Várnagy és Ágnes-Tibor Eperjesi). Az alkotók a rendszerváltást követő politikai-, kulturális-, és társadalmi átalakulások idején az analóg fotótechnika mediális sajátosságaival kísérleteztek és közös műveket, művészkönyveket (Előjelek 1991, Egy könyv 1992), és kiállításokat (Tavate szövött képei 1992, Magvas kiállítás 1993) hoztak létre. A TAVATE név azt a szimbiotikus állapotot fejezi ki, amikor az érzelmi és intellektuális kapcsolódás során feloldódik egymásban az „én”, az alkotói identitások is egy entitásban kapcsolódnak össze. Ezt az egyesülést szimbolizálják a fotócsíkokból egymásba szőtt képfelületek is.

A TAVATE: lebegés című kiállításra az alkotópáros három sorozatának (TAVATE fürdős képei; TAVATE kádas képei; TAVATE szövött képei) eddig még nem kiállított vagy ritkán látott darabjaiból válogattunk. A duó először 1991-ben a Liget Galériában állította ki közös alkotásait egy független galériák által tartott kollektív sztrájk idején. A letakart kirakatok mögött létrejött biztonságos térben installálták közös műveiket. A privát-kiállítást ekkor csak baráti körükből egyenként meghívott látogatók járhatták be. Ennek a bensőséges mégis performatív kiállítási módnak a dokumentumai is láthatóak az acb Galéria kiállításán. 

Eperjesi és Várnagy a digitális képalkotást megelőző időszakban dolgoztak a fotó médiumával, egy olyan korban, amikor a kísérleti fotográfiához szükséges nyersanyagok még könnyen elérhetőek voltak. Ez a körülmény is segítette a korszakban jellemző performatív, a fotográfia határait feszegető alkotói attitűd kísérleteit. A kiállításon látott művek szolarizált fekete-fehér negatívról nagyított fotók, amelyek a negatív manipulálásának, a nagyítás során véghezvitt fizikai behatásoknak (pl. ecsettel hívás) és a fotókémiai színezésnek köszönhetően őriznek meg különböző felületi textúrákat és színeket. Az alkotópáros a képkészítés során a fotó nagyításának hagyományos technikai fázisait –mint például a fotópapír fixálásának időpontja– gyakran nyitva hagyta, vagy késleltette, ezzel különböző színtónusokat (barna, lila, sárga) hozott létre a fekete-fehér nyersanyagból. A TAVATE fürdős képei sorozat esetében ezek a beavatkozások festészetet megidéző jegyeket hoztak létre a fotópapírokon. 

Az alkotók szándékoltan használták a hibák és a meglepetés eszközét –ilyen például a negatív szolarizációja (ez esetben az előhívás alatt történő szándékos többszörös megvilágítás, amely a fotókon egyszerre idéz elő pozitív és negatív képi minőséget), vagy a hívó folyadék tudatos fel nem rázása, mely más-más mozdulatok alkalmazásával foltos, buborékos felületet eredményezhet. A technikai kísérletek nyomai mellett a művek létrejöttének körülménye, a legintimebb egyesülés képi formában történő rögzítésének performatív gesztusa és absztrahálása látható a képeken. 1994-et követően Magyarországra is megérkezett a digitális technológia és ezzel párhuzamosan az analóg fotózás nyersanyagai egyre nehezebben voltak elérhetők. A mediális lehetőségek változásának köszönhetően TAVATE alkotásai ma, 33 évvel a keletkezésük után, egy lezárult fotótörténeti korszak mementóivá is váltak. A kiállított művek a szerelem időkapszulái, amelyek létrejöttekor a személyes életben megélt (alkotói) szabadság a rendszerváltást követő lehetőségek határtalanságával ért össze. Ez a múlékony, megfoghatatlan létélmény került rögzítésre a fotópapírokon.