„A színes fényérzékeny anyag használata olyasvalamit jelent számomra, mint a mediátori szerepkör, amely a konszenzus (feloldás, kiegyezés, megállapodás, megoldás, szintézis stb.) lehetőségét hordozza két egymással ellentétesnek, összeegyeztethetetlennek tűnő álláspont között.  Maga a színes fényérzékeny anyag hoz létre kapcsolatot a két egymással ellentétes színrendszer között, mert az exponálás a fényszínek rendszere szerint, a kidolgozás viszont  a pigmentek rendszere szerint működik. A két rendszer alapesetben kizárja egymást; eldöntendő kérdés, vagy-vagy helyzet lesz belőlük. A médium használata közben mentálisan mediátorrá válok: az a szerepem, hogy mindkét oldal kiindulópontjait és céljait segítsem pontosan, alaposan, részletgazdagon láthatóvá tenni, hogy a konszenzus ne önfeladás legyen, hanem tényleges megegyezés. Az érdekel, van-e olyan helyzet, amikor a fény nem oldódik fel a pigment logikájában, és a pigment sem dermed meg a fény időbeliségéhez képest. Az foglalkoztat, hogy lehet-e olyan helyzetet teremteni, amelyben a fotográfia nem válik sem egyszerű technikai képpé, sem festészet-metaforává. Olyan képeket szeretnék létrehozni, ahol az egyik rendszer nem a másik eszköze, mechanikus kiegészítője, hanem együttműködő és egymást támogató partnerekké válnak. Ez a szerepértelmezés az, ami a színes fotogram mellett tart. A médium maga nem egyszerű eszköz a számomra, hanem aktor. Minden egyes munka kockázatos, mert a konszenzus nem adottság, hanem kísérlet;  nem stabil állapot, hanem érzékeny egyensúly, amit minden egyes képben újra és újra meg kell teremteni.” Így ír Eperjesi Ágnes közelmúltban készült műveinek hátteréről, illetve a színes fotogram melletti, mostanra jelentős múltra visszatekintő elkötelezettségéről. 

Az acb Attachment terében kiállított alkotásokat a 2009-es Felpörgetett fotogramokban megjelenő konstelláció animálja: az elforgatás  és vele együtt a forgás középpontjának elmozdítása, át/arrébbhelyezése, amely a színek keveredését és átalakulását eredményezi (A közép elmozdítása, 2025). Noha e művek láttán felidéződhetnek bennünk a klasszikus avantgárd és a geometrikus absztrakció egyes művei, ám itt  az elforgatás mozdulata a hangsúlyos; amely a színtan emblematikus és obszesszív alakzatát, a színkört hozza mozgásba (Nekifutás a színkörnek, 2017). 

A művek tulajdonképpen a festészet és a fotogram eszköztárát is közös platformra helyezik, miközben megmaradnak a médiatudatos megközelítésénél. Az alkotó olyan színpárokat választ, amelyek nem esztétikai szempontok alapján formálódnak, hanem amelyek az eltérő expozíciós idő* után is megőrzik a maguk karakterét és nem feketednek el. 

Ha a kiállítás képeit egy testre szabott színkör fogalmi modellje szervezi, felmerül a kérdés, miként értelmezhetők azok a munkák, amelyek nem a kör zártságához, hanem inkább a repedés vagy a csorgás logikájához kapcsolódnak. A geometrikus formák helyét tömbszerű sötét és egy keskeny, erezetként megjelenő színáram veszi át. A kép terében a szín nem kitölti, hanem átfúrja a sötét felületet, mintha a mediáció folyamata szorult helyzetbe kerülne, és a fény-pigment viszony egy szolarizált, feszített átmenetben kényszerülne újraformálni önmagát. (Szín: megmarad mégis I-II., 2023.) 

Eperjesi Ágnes (1964) 1989-ben diplomázott az Iparművészeti Főiskola (ma MOME) frissen alapított fotó szakán, mesterképzését a fotót befogadó Vizuális Kommunikáció szakon folytatta. DLA-fokozatát a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerezte meg 2010-ben, mestermunkája a Színügyek című hármas kiállítás-sorozat volt. Korábban a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakán tanított, 2021 óta a METU oktatója. 

Az acb Galéria 2019 óta dolgozik együtt az alkotóval. A korai fotográfiai munkáit (1986-1999) bemutató kötet az acbResearchLab gondozásában ugyanebben az évben jelent meg. 

* A forgatás az expozíciós időt egyenlőtlenül osztja el: a középpont közelében elnyújtja, a széleken lerövidíti a fény hatását.