Batykó Róbert (1981) festészeti programját az elmúlt húsz év során az absztrakció és a figuratív tendenciák közötti folyamatos átjárások jellemezték; legfrissebb, egy féléves hollandiai rezidencia program során készült munkái újabb jelentős mérföldkőnek tekinthetőek ebben a hibrid folyamatban. Az új művek egyfelől folytatják a képeket jellemző játékos figurativitást és jelentenek fordulatot az eddig meghatározó poszt-digitális festészeti programjához képest is.

A legújabb festményciklus alkotásai – Batykó művészetének egyik meghatározó elemeként – a fogyasztói kultúra hipnotikus vizuális erejére is reflektálnak. Ezzel pedig vissza is utalnak a művész egy korábbi, azóta szintén ikonikussá vált, különféle csomagoló anyagokról készített 2015–2016 közötti sorozatához. De éppúgy megidézik egy (részben) korábbi hollandiai tartózkodása során, 2010 és 2014 között festett, a városi szemét problémáját összetettebb festészeti minőségekkel tematizáló festménysorozatát is. Mindemellett a képzőművészet önreflexív, önreferenciális témái (például tubusból kinyomódó festékmassza), a kiégés társadalmi és egzisztenciális motívumai (leégett gyufaszál, tűz, láva), a lelassulás metaforái és a tudattalan szürrealista szimbólumai (különleges mélytengeri lények), vagy épp az ipari termelés mechanikus természetére vonatakozó utalások (különböző eszközök és gépek alkatrészei) egyaránt megjelennek a festményeken.

Ezzel párhuzamosan pedig a festőgéppel visszakapart, Batykó festészetének az utóbbi időben szinte védjegyévé vált "szellemképszerű" expresszivitáshoz képest egy letisztultabb képi világ is kibontakozik előttünk. A spektrális minőségek azonban mégsem tűntek el teljesen, csupán egy nagyobb, többféle minőségből összeálló képi logikába illeszkednek. Ennek egyik jeleként – a digitális kultúra ikonográfiai kódjai és metaképei után újfent – a festészet érzékibb, anyagszerűbb, többszörösen rétegzett minőségei erősödtek fel képeken. Így például a nagy kiterjedésű és egybefüggő, síkszerű colorfieldekbe térhatású objektek fémes csillanásai vegyülnek. E rétegek és utaláshálók létrehozása tekinthető egyfajta "vizuális samplingelésnek", amely során a különböző motívumok és referenciák a képmező egyenlőségen alapuló közegében nagyvonalú, tágas, szellős-levegős kompozíciókká állnak össze. Olyan képcsapdákká, amik úgy ejtik rabul a nézőt, hogy mindeközben az értelmezés sofkéleségét is felkínálják számára.