Pinczehelyi Sándor (1946) négy művésztársával – Ficzek Ferenccel (1947-1987), Halász Károllyal (1946-2016), Kismányoky Károllyal (1943) és Szijártó Kálmánnal (1946) együtt – a Pécsi Műhely alapító tagja volt. A festő és tanár Lantos Ferencnek köszönhetően közös munkájuk első szakaszában, 1969 és 1971 között fontos szerepet játszott a zománc, mint anyag és hordozó. Az idősebb mester vezette be őket a Bonyhádi zománcgyárba és bátorította arra őket, hogy az új vizuális nyelv kidolgozásában a zománc médiumának lehetőségeit is kiaknázzák. Erre a fiatal művészek számára három éven keresztül nyaranta 10 napig nyílt alkalom, amikor a zománcgyár munkásainak segítségével hozták létre geometrikus kompozíciókon alapuló alkotásaikat vaslapra égetett ipari zománc formájában. Kisebb egységekből vagy egy összefüggő lemezből álló nagyméretű kompozíciókat valósítottak meg, amelyeken letisztult geometriai formák, arányok és kompozíciós elvek ismerhetők fel.

Pécs a vizuális kísérletezés és a progresszív szellem egyik bölcsője volt, hiszen a Bauhaus öröksége – pontosabban a művészet ipari eszközökkel történő becsatornázása az emberek hétköznapi életébe – a pécsi származású Breuer Marcell, Forbát Alfréd, Molnár Farkas, Stefán Henrik és Weininger Andor életpályája következtében ott gyökeresedett meg legerőteljesebben Magyarországon. Ehhez a kulturális hagyományhoz társult továbbá a szintén pécsi születésű Victor Vasarely hatása is, akinek a később megjelent Színes Város koncepciójáról már tájékozódtak a Pécsi Műhely tagjai, hiszen a Franciaországba emigrált művész már a hatvanas évek derekán szorosabbra fonta viszonyát szülővárosával. Elképzelése, miszerint a művészetek a városban, a köztereken mutatkozzanak meg, és ne kizárólag a kiállítóterekbe szoruljanak, ismert volt a pécsi művészeti közegben.

Ennek szellemében a fiatal művészek meggyőződése volt, hogy zománcmunkáik számára nemcsak a beltéri, hanem a kültéri bemutatkozásra is lehetőség kell, hogy nyíljon, hiszen arra készültek, hogy a geometrián túl a zománc-elemekből nagy variációs rendszereket hozzanak létre, amelyekben a monumentalitás és a szerialitás ötvöződik a médium festészeti jellegével. Ezen túl, bár a geometriát és a természetes környezetet is szembesítették munkásságukban, zománcmunkáik mégis kizárólag beltérben voltak láthatóak, kihelyezésükre, kültéri bemutatásukra – köztereken, épületek homlokzatán – nem került sor.

Azonban a zománcot nemcsak pécsi származású művészek használták: Bak Imre, Fajó János, Major Kamill és Pauer Gyula munkásságában is megtalálható a médium. Ennek ellenére a zománc helye a kortárs magyar művészetben még elismerésre vár. Az acb NA Pécsi Műhely művészeit bemutató sorozatának részeként a Pinczehelyi Sándor zománc-műveiből látható válogatás erre a hiányosságra szeretne rávilágítani, illetve egy alábecsült, (újra)felfedezésre és kutatásra váró, eredeti anyaghasználatú, konceptuális, mediális és helyspecifikus szegmensre kívánja felhívni a figyelmet.