Nádor Katalint (1938-2018) évtizedekig mint a Janus Pannonius Múzeum műtárgyfotósát, vagy mint a Pécsi Műhely kollektíva performanszait, kiállításait dokumentáló fotográfust ismerték. Kísérletező, lírai hangvételű absztrakt fotográfiai munkássága nem kapott szakmai figyelmet, és a magyar fotográfiatörténet sem számol be róla, miközben a 1960-as és 1970-es években keletkezett alkotások Kepes György és Moholy-Nagy László fotográfiai öröksége, és a kortárs, pécsi újkonstruktivista, geometrikus szellemű művészeti törekvések felől is olvashatóak. Fotogramjai, grafikai hatású csendélet-analízisei mindazonáltal egy érzékeny, és egyedülálló alkotói látásmódról tanúskodnak, ami a természetes és épített környezetet, a tájat és a tárgyat, ezek esztétikai minőségeinek kölcsönösségében, a fotográfiai absztrakció kreatív lehetőségeiben látja és láttatja.

Nádor Katalin saját, kísérletező fotóművészete, a világ egységére törekvő, és a világot részleteiben is egységében felvillantó fotóinak fogalmazásmódja mögött egyrészről munkája áll. Személytelennek tűnő, dokumentálási és archiválási céllal régészeti leletekről, Marcus Aurelius-szoborról, lepkékről, néprajzi szobrocskákról, modern művészeti és kortárs alkotásokról készült múzeumfotói egy szerteágazó univerzumot örökítenek meg. De a fotók a tárgyaknak nem csak azonosítására szolgáló másolatai, hanem érzékletes bemutatásai, s így a fényekkel modelláló, az optimális megvilágítással legérzékibb, tárgyhű hatást elérő értelmezések is. Pécsett, majd a Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában azért nyílhatott Nádornak egyéni kiállítása “Évezredek plasztikái” címmel (1970, 1971), mert egy egységesen érzékeny alkotói látásmód különböző történelmi korok tárgyait is képes ugyanazon fókuszált figyelem és kíváncsiság nyitottságával, művészien bemutatni. Még múzeumi fotóinak dramaturgiája is a tárgyak mindenségének befogadására, a megismerés aktusára helyezi a hangsúlyt, amelynek témája nem is a tárgy, hanem a szubjektum belső készsége. Nem véletlen talán, hogy Nádor képzőművészeti tevékenysége a nemzetközi kortárs kontextusban leginkább a német színtér 50-es évekbeli Subjektive Fotografie irányzatával rokoníthatóak.

A magyar művészettörténetben is ott vannak azok a még pulzáló hagyományok és előzmények, amelyek Nádor számára lokálisan is - például Martyn Ferenc alakjában - hitelesen közeliek voltak. Nevezetesen Kállai Ernő, és az ő bioromantika-elmélete, ami a mindenséget átható struktúráival, a mikrokozmoszt a makrokozmosszal összekapcsoló törvényszerűségek absztrakt művészettel való megfeleltethetéséről beszél. Egy másik kapocs a bioromantikához a Kállai-körhöz tartozó Gyarmathy Tihamér alakja, akinek művei Nádornak saját elmondása szerint is (Moholy-Nagy László mellett), az egyik legmarkánsabb inspirációt adták. Az univerzalizmusnak további forrását megtalálhatjuk Lantos Ferenccel való kapcsolatában. Lantos esztétikai programjában és pedagógiai módszerében is következetesen kereste a művészet és természet közös struktúráit. Ez egyrészről saját munkásságának narratívájában (természeti elemek geometrikus formákká és ritmusokká bontásában), másrészről a vizuális nevelésben (organikusság és művészeti alakítás elsajátítása) is fő szempont volt. Lantos Természet-Látás-Alkotás című kiállítás-sorozatában és kiadványaiban terjesztette nézeteit - ez utóbbiakhoz is természetesen Nádor Katalin készítette a műtárgyfotókat.

“Tág a világ, mint az álom, még elfér egy virágon”- vette Weöres Sándortól az idézetet Lantos Ferenc Rokonvilágok című kiskönyvéhez. Mintha Michel Foucault A világ prózája című - A szavak és a dolgok című könyv fejezeteként megjelent - írásának téziséről szólna ez a versrészlet, és amely Nádor Katalin fotóművészetének egyik alapkarakteréről is mesélne. Foucault említett írásában a 16. század tudományos gondolkodását elemezve kifejti, hogy ez a mindenséget, az állatokat, növényeket, embereket, a csillagokat analógiákon, egymás ikerjelenségeiben, hasonlóságukban látja és értelmezi. Az emberi elme háborgása a viharhoz hasonló, a növény olyan állat, amelynek a lába gyökeret vert, az embert a lombkoronához hasonlóan behálózzák az erek, a sziklákon úgy nő a moha, mint az arcon a szőr. A 16. századig a világ részletei egységben voltak értelmezhetők - minden mindennel összefüggött, mágikus közelségben volt, a végtelen világegyetem minden pontja vonatkozhatott egy másikra. A tudós feladata az volt, hogy olvasson azokban a jelekben, a rejtett egyezésekben, amelyek a hasonlóságot és a viszonyokat nyilvánvalóvá tették, például rájöjjön, hogy a dió agyhoz hasonló barázdáltsága miatt jó a fejfájásra. A világ fraktálból épül, és tükrözi saját magát. Ennek a világnak a megismerése olyan értelmezést jelent Foucault szerint a kor tudósa számára, ami a dolgok, a természet, a teológia rejtett összefüggéseit észreveszi, halmozza a végtelenségig, hogy a kommentárok és értelmezések ugyanúgy korlátlan bővíthetőségében le is képezze magát világot.

Nádor Katalin alkotásai mintha a premodern tudós szemével látnának: a hajzuhatag tükrözi a leomló falombozatot. A páva tollazata, akár a gyermekláncfű struktúrája. A radikálisan kontrasztos, murvás talaj felszíni minőségei egy mikroszkopikus fotó kompozíciójában reprodukálhatóak. A sókristályról készült felvételek mintha egy galaxis képei lennének. Maga a hasonlóságok keretrendszere sokszor az absztrakció, a valóságtól való olyan fokú elvonatkoztatás, aminek rendeltetése éppen az, hogy lényegi, a dologról valós képet egy másik tárgy, egy tájképrészlet, egy épületfotó hasonlóságában mutasson. Azaz a dolgok identitásukat Nádor Katalin fotóin annyiban tartják meg, amennyiben képesek meg is osztani azt más dolgokkal. Nádor így a látásunkról is beszél: irányítja azt, hogy a tárgyakhoz költői érzékenységgel, és készséggel viszonyuljunk - hogy felismerjük valódi minőségüket azon túl is, ahogy első pillantásunk azonosítja őket. A világ, amit így kapunk, egy önmagába záródó kép, egy örökké bővíthető láncolat, a jelenségek egymásba kapaszkodása. Nádor Katalin fotónak univerzuma a világ prózája, amely variációs technikáiban a kortárs alkotói attitűdöket, nyomokban a Pécsi Műhely szellemiségét közvetítve, fotográfia nagy alakjait megidézve a legeredetibb művészi látásmódról tanúskodik.