Farkas Zsófia szobrai az ősi művészet mágikusságát örökítik tovább. A művészet mágikus voltát ismerjük a művészettörténetből, értjük a szobor különböző kultúrákban, vallásokban, rituálékban betöltött szerepét. A mágikus a köznapi tárgyak közül kiemelkedő, önmagának megkülönböztetett figyelmet kikövetelő objektum. Az 1960-as években az Egyesült Államokban jelentkező művészeket végletekig leegyszerűsített formanyelvük miatt minimalistáknak nevezték el. Az ő szóhasználatukat átvéve a mágikus mellett a szobrok jelenlévősége tűnik egy másik, ide illő meghatározásnak. Farkas Zsófia szobrai absztrakt formákként vannak jelen. Nem figuratív, a valóságot nem hűen másoló, hanem attól elvonatkoztató, absztraháló, a jelenségek formai és eszmei (szellemi) lényegét kereső művészetfelfogás eredményei. Művészete nem figuratív, viszont referenciális, tehát létező, már valahol látott, már valahonnan ismert jelenségekre utal. Biomorf alakzatok ezek, az élővilág elemeit hívják elő, látva őket gondolhatunk sejtekre, növényekre, állatokra is. Farkas Zsófia szobrai szenzuális, érzéki - megérinthető, megtapasztalható tárgyak. Művei nem csak a szemnek szólnak. Sokkal több mindent megtudunk róluk, ha megtapintjuk őket, ha érezzük a felületük faktúráját, a hőmérsékletüket, a különböző anyagminőségeket; a súlyukat. Nemcsak mozgathatók, hanem mozgatni is kell őket, hiszen Farkas Zsófia szoborcsoportokat tervez, több összetartozó tárgyat állít ki egy műként. Alkotásai azt hangsúlyozták, hogy a művészet lényege a kapcsolat a néző és a mű között. A mű tartalma vagy jelentése nem kizárólag a tárgyban van, hanem abban a szituációban, amit létrehoz. Ennek ugyanolyan fontos eleme a kiállítás helyszínével és a nézővel kialakított viszony. Művei mozgásra kényszerítik a nézőt: csak akkor ismerhetjük meg őket, ha körbejárunk, ha sétálunk a kiállítótérben. A lényeg a műalkotásnak mint jelenségnek a megtapasztalása, a mű jelenléte, amely csak a néző aktív közreműködésünkkel teljesedhet ki. (Szőke Katalin)

Farkas Zsófia nyilatkozata:

„A szobor több, mint egyszerű tárgy, a szobor mágikus erővel felruházott tárgy. Nem pusztán egy szép, tetszetős, esztétikus tárgyról van szó, nem pusztán forma, anyag és szín együttese, hanem ennél több, valami, ami különös erővel van felruházva. A szobornak nagyon lényeges tulajdonsága, hogy megérinthető, megfogható, tapintható legyen, tehát érzékszerveink közül többet használunk befogadásakor, mint a kétdimenziós műtárgyakénál. A szobor lényeges tulajdonsága a súlya is, melyet éreznünk kell, ezért érzünk késztetést, hogy kézbe vegyük (ha tudjuk). A szobornak meg kell tapintanunk a felületét, éreznünk, kell, hogy hideg-e, vagy meleg, sima, vagy érdes, egyszóval a vizuális inger mellett nagyon erős szenzuális ingereket vált ki belőlünk. Az anyagszerűség, a térbeli kiterjedés, a tömegesség tehát az elsődleges különbségek a többi műfajjal szemben.

Létrehozásukhoz az én formateremtő erőm is szükséges, de új szobraim mindig a már meglévők továbbgondolt, továbbfejlesztett, tökéletesített változatai. Állandó kísérletezésben vagyok, minden szobor egy kísérlet a tökéletes létrehozására.

Az absztrakt művészet az emberi értelemről szól. Absztrahálni csak akkor tudok valamit, ha megértem annak lényegét. A nyelv, az írás, sőt talán a gondolat is absztrakció. Amit én csinálok, az az a fajta absztrakció, ami közelít valamilyen, a természetben létező formához. Utal rá, engedi az asszociációt, sőt tereli is címével. (Pedig köze nincs hozzá.) magok, sejtek, nyúlványok, amikre emlékeztetnek a formáim. Ezt lehet biomorf-ként kategorizálni.

Jómagam zenésznek tanultam gyerekkoromban. A zenei gondolkodás, pontosabban a szolfézs és az összhangzattan absztrakt tudományok, matematikai képlettel leírható rendszerek. Alapvetően ez határozza meg a gondolkodásomat, ezt tudom a képzőművészetben is alkalmazni. Egyébként a zene a példa rá, hogy absztrakt rendszerek is tudnak elsődlegesen az emóciókra hatni. Minden munkámban igyekszem valamilyen matematikai rendszert találni, valamilyen képlettel leírható szabályrendszer alapján elkészíteni a szobraimat. Persze tudom, hogy ezt nem lehet mindenre ráerőltetni, mert vannak pillanatok, amikor a szabálytól eltérünk, hibát vétünk, bejátszik a véletlen, és ebben a pillanatban megváltozik a rendszer.

A másik sarkalatos probléma az új anyagok, új technológiák használata. Nem győzöm hangoztatni, hogy a műanyagokkal szembeni előítéletek és idegenkedés nagyon álszent dolog! Gondoljuk csak meg, műanyag nélkül egy másodpercig sem tudnánk meglenni! A fő probléma azonban nem ez, hanem az, hogy a műanyagok nagyon drágák, technológiájuk házi, azaz műtermi körülmények között elképzelhetetlen sajnos. Egy mai magyar átlag szobrász a polisztirolokon és a poliuretánon kívül (ezek a „legértéktelenebb” műanyagok) nem tud mást használni és ezeket sem használják sokan.”