Helyszín: Nyolcésfél (1084 Budapest, Német utca 16.)
Nyitva tartás: nov. 5-17. K-P 16:00-20:00,  Szo-V 14:00-18:00

Kiss Adrian (1990) az elmúlt években létrehozott műveinek hibrid jellege a művészi szemléletmód érzékiségének és a formatervezésként felfogott alkotói folyamat racionalitásának keresztezéséből alakult ki. Míg az első egy szemlélődő, spontán nyitottságot, addig az utóbbi – a skiccektől az elkészült tárgyakig bejárt út – orientált és kontrollált folyamatát feltételezi, amiben a kivitelezés és az anyagok professzionális és alkalmazott technikákkal való késszé formálása egyúttal belső érzékiségük poétikájával egészül ki. Ebben a kettősségben bomlanak le és épülnek fel Kiss elmúlt években létrehozott, egyedi karakterrel bíró narratív installációi, amelyeknek tematikai egységét az emberi test absztrakt formákban való tematizálása, mediális alaptónusát a kiterjedt és változatosságában is jelentéses anyaghasználat (bőr, műbőr, vászon, beton, fa, kerámia), vizuális jellegét a hétköznapi tárgyak és a divat formavilágából kölcsönzött részletek, ipari dizájnformák kisajátítása adja. 

Kiss legújabb, egész teret betöltő installációjának fő motívuma egy ágyneműszerű tárgy, a korábbi kiállításain fel-feltűnő dunyha, amely ezúttal egy teljes environment szerkezetét határozza meg. A dunyha egyszerű anyagiságában és őszinte, hétköznapi formájában is személyes emlékek, az emberi jelenlét hiányának szentimentális utalásosságával, valamint a hűvös, áramvonalas, sci-fiszerű design eltávolító effektusaival tartja meg és tolja el a figyelmünket. Kiss összerendezett dunyhái akár az elmúlt évek alkotásainak összegzéseként is olvashatók. A skiccekből kiinduló formák és tervváltozatok háromdimenziós tárgyainak szobrászati minősége a „helyszín” narratív fogalmával gazdagodik: az ásatás, a teregetés, a divatbemutató dramaturgiájában működő installáció az érzelemmentes katarzis és a katartikus apátia eseménye. Futurisztikus lendületét a legmélyebbről feltörő nosztalgia tompítja. A paradoxon lényegi fogalom Kiss művészetében: a kulturális toposzként gyakran használt archaikus és futurisztikus minőségek keverésének, a durva és finom anyagok egymás mellé rendezésének, illetve az áramvonalas design és a szabálytalan formák ellentmondásában is megtaláljuk. 

A paradoxon azonban nem az önmagáért való művészi alakzat vagy a különböző érzetek között gerjesztett irritáció önelégült kifejeződése. Kiss eddigi munkássága – hol teátrálisabb, hol visszafogottabb művekben és kiállításokban – éppen az ellentmondások eltüntetésében érdekelt: arra ösztönöz, hogy a páros minőségeket kölcsönhatásaikban természetesként éljük meg, és rekonstruálni tudjunk egy lehetséges világot marhabőrrel és betonvassal, virágcsokorral és lenvászonnal, kelengyével és automotív dizájnnal. Ilyen értelemben a tudatosan szcenírozott, a részleteiben kidolgozott (de spontán megoldásokkal és véletlenekkel gazdagodó) installáció a természetességet keresi: egy alternatív, spekulatív helyzetként áll elő (mint fiktív tény) minden elemében rendíthetetlen magabiztossággal, ellentmondást nem tűrően és valószerűen (mint tényszerű fikció). 

Ez a fikció kisajátítások során, az internetes képkeresések és lementett képek, inspirációs források kiragadott részleteinek felhasználásával épül: a Csernobil-sorozatból screenshotolt kiteregetett, száradó ruhák képéből, a szintén romániai születésű Ana Lupas hetvenes évekbeli „nedves installációjából”, Ferrari-dizájnból, motoros matricákból, anime-rajzok fragmentumaiból, bőrkabátok szabásmintájából, bőrbútorok kialakításából. Kiss személyes mitológiájában ott dereng a gyerekkor Balánbányájának ipari környezete, egy leégett istálló törmeléke, élettársa dédszüleinek emléke megörökölt, százéves ágyneműhuzat képében. A dunyhák és a vasszerkezet egy vad képzelet teremtményei: a hatalmas porlók a gyermeki perspektívából látszódnak óriás, monstre építménynek, miközben a teregetés helyszíne játszótéri asszociációkat kelt. A használati tárgyakként, a teregetés szituációjába rendezett dunyhák közelebbről lepleknek látszanak, amelyek lenyomatokat őriznek, maszkot öltenek, antropomorfizálódott karakterekké válnak, pajzán absztrakciókká vagy mágikus átjárókká. Mind az ismeretlen ismerősség, azaz a fikció tárgyai, amelyet a képzelet alakít ki és tölt be. Így a paradoxonok valójában az idő és valóságtapasztalatban rejlő líraiságot formálják a látogató számára. Az elmúláshoz való viszonyt, a belső, szakrális elemekkel telítődő percepciónk és a rögzíthetetlen, hétköznapi valóság kapcsolatát, a derengő múlt és a bizonytalan jövő közötti belső utunkat, a külső agresszivitás és a belső affekciók viszonyát. Az élet természetes tranzit-tapasztalatát. 

Kiss Adrian 1990-ben született Csíkszeredában. A londoni Central Saint Martins College of Art and Designon diplomázott. Egyéni kiállításainak a prágai FUTURA, a kassai Make up Gallery, a budapesti A.P.A. Galéria, a Horizont Galéria, az Art+Text Galéria, a Parthenón-fríz Terem, az Easttopics és a Pince adott otthont. Műveivel számos hazai és nemzetközi csoportos kiállításon találkozhatott a közönség, így a zágrábi Kortárs Művészeti Múzeum, a grazi Künstlerhaus, Halle für Kunst&Medien, a neuchâteli Centre d’art, a brüs�- szeli BOZAR, a rigai Kim? Contemporary Art Center, a krakkói Bunkier Sztuki Gallery of Contemporary Art, a sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Ludwig Múzeum, a Trafó Galéria rendezésében. A Dunyha tomorrow Kiss első egyéni kiállítása az acb szervezésében.