Bak Imre kiállításán legújabb, 2017-ben festett sorozatát mutatjuk be. A sorozat darabjainak legfontosabb kompozíciós eleme az egyszínű képmezőket keretező, meanderszerű, kétszínű sáv. A festményeken végigvonuló szalagmotívum és a különböző intenzitású színmezők téglalapjainak elrendezése sajátos térillúziót hoz létre. A motívum időről időre visszatérő elem Bak Imre művészetében, először 1970-ben bukkan fel, de előzményei már az 1967-68 során festett Sávok sorozatban tetten érhetők. Használata a kezdetektől a táblakép határainak problematikájával függött össze, amely Bak Imrénél a kép objektként való felfogásának kapcsán merült fel az 1960-as évek végén. A kép elemzése során a művész egyik legfontosabb, egész későbbi praxisára kiható konklúziója volt az, hogy a képet a külvilágtól független, saját belső törvényszerűségekkel rendelkező objektnek tekintette. Ennek a szemléletnek a jegyében Bak különös figyelmet szentelt a kép szegélyeinek, ezáltal is hangsúlyozva belső és külső terének éles elkülönülését. A Bak Imre táblaképein megjelenő, általában nem folytonos, a szegélyekkel nem feltétlenül párhuzamos festett keret, és a formázott kép alkalmazása ugyanebben a periódusában szintén ennek a törekvésének a megnyilvánulásai. Az 1970-ben több művön is megjelenő két- vagy többszínű sáv funkciója azonban nem merül ki a kép határainak kijelölésében: a párhuzamosan futó színsávok végeinek axonometrikus ábrázolás képzetét keltő átlós levágása és a sávok közötti színbeli kontraszt térbeliséget kölcsönöz a festményeknek.  Az 1980-as évek eleji művekben fekete-fehérben, majd később újra színesben megjelenő, és a keret-jellegétől is egyre inkább az ornamens felé elmozduló vízszintesen és függőlegesen kanyargó meander-motívum az 1990-es évekre változatos arányokban megfestett kétszínű hatszöggé transzformálódott, melyet lebegtetve és karcsú oszlopként vagy robusztus épülettömeget imitálóan a képbe állítva is használt. A kettős színsáv az elmúlt mintegy két évtizedben először a 2017-es műveken jelenik meg, keretként, mélységi illúziót keltő, szinte architekturális elemként, helyenként pedig téglalap formátumú szimpla jelként.

A festmények egyik, időben korábbi csoportjának kompozíciói tájképi asszociációkat hívnak elő. A régebbi hasonló tematikájú, elsősorban építészeti ihletésű Bak-művekhez képest a mostani „tájképek” kerülnek mindenfajta figurativitást, referencialitásukat – a bennük tetten érhető térbeliséget és tájképszerűséget – a homogén színsíkok és a keret-motívumok egymáshoz való viszonyulásai adják. Hangulatukban leginkább a 20. század első fele metafizikus festészetének különös perspektívájú kulisszáit idézik. A kiállítás három festménye (Ön – Arc – Kép I-III.) formai és szemiotikai szempontból is különálló sorozatot alkot. Bár ezeknek a kompozícióknak szintén a homogén színsíkok és a kettős szalagmotívumok az alapelemei, elrendezésük, valamint a színsávok megszakítása, és helyenként téglalappá redukálása révén e művek stilizált, maszkszerű portrékként is olvashatók. Az arc-motívum az 1970-es évek derekától időről időre visszatérő tárgya Bak Imre festészeti vizsgálódásainak. Ilyen irányú antropológiai és szemiotikai kutatásait első ízben 1976-ban a Nap – Ember – Arc tematikához kötődő nagyméretű vásznakból álló festményciklusban összegezte a művész. Az archaikus művészet használati tárgyain megjelenő arcábrázolások tanulmányozása során Bak Imrét elsősorban a redukció módjai és az elrendezés kérdései foglalkoztatták, utóbbiak közül különös figyelmet szentelt a motívumok közötti viszonyoknak. Az akkori Nap – Ember – Arc festménysorozatra címében is visszautaló ÖN – ARC – KÉP ciklus kiindulópontja is a motívumanalízis, elsősorban annak vizsgálata, hogy egy adott absztrakt eszköztár – a jelenlegi periódusban használt színsávok és téglalapok – bizonyos elrendezése és kombinációja hogyan válik figuratív jelentés hordozójává. A sorozat és a kiállítás címében gondolatjellel elválasztott szóösszetétel tagjainak elkülönítése is ennek az analitikus megközelítésnek a hangsúlyozása.

A kiállítás figuratív referenciákat is hordozó, fény- és térviszonyokat megjelenítő festményei végső soron a reprezentáció és az absztrakció viszonyát feszegetik. A Bak Imre által korábban felvetett kérdések új formai összefüggésekben való megjelenítésében egyszerre érhető tetten az eddigi életműben is fellelhető következetes folytonosság és a művész frissességre, megújulásra való képessége.