Az idő mintázatai

A huszadik század kezdetén számos különböző tudományos diszciplína eredményei vezettek oda, hogy a modernizmusban kicsúcsosodó nyugati gondolkodásmód és létmód hagyományos lineáris időfelfogása szertefoszlott. A természettudományok, a történelem, a filozófia és a pszichológia mind különböző aspektusokból ásták alá az addig biztonságos vonatkoztatási rendszerként létező időparadigmát.

A művészet minden ága, így a képzőművészet is azonnal – az avantgárd kezdeteivel egyidőben – reagált az idő-fogalom szilárd talapzatának megrendülésére, irányzatonként más és más megközelítést preferálva.

A század előrehaladtával számos különböző válasz és új kérdésfeltevés született az emberi egzisztencia és tudat alapkérdéseként tételezett idő problémakörében, ezek eredményeként azonban az idő fogalmának további relativizálódása következett be. Részben talán az előbbiekből fakadó bizonytalansággal való szembenézés igénye is okozta, hogy a képzőművészet határainak kitágulása során annak hagyományosan csak a térben értelmezett dimenziói fokozatosan kibővültek az időbeliséggel. Az avantgárd összművészeti akciók és a 30-as évektől megjelenő kísérleti filmes előzmények után az 1960-as évekre a happening és a videoművészet kezdeteivel váltak az időbeli műfajok a képzőművészet önálló médiumaivá.

Korunkban a felgyorsult élet, a technológia folyamatos forradalma és a fogyasztói kultúra következményeként egyre inkább az idő eltűnésével kell szembenéznünk, mely materiális és immateriális értékek pillanatnyiságában, egyidejűségében mutatkozik meg elsősorban, egyfajta abszolút jelenidejűségben, mely jóformán értelmetlenné és értelmezhetetlenné teszi a múltat és a jövőt.

A kortárs művészetnek az időhöz való számtalan viszonyulása közül Az idő mintázatai című kiállítás mindössze néhány pozíciót kísérel meg felvillantani. A bemutásra kerülő művek közös vonása, hogy reflektálnak az időnélküliség állapotára, reagálnak az ebből fakadó, az egyéni egzisztenciát és a közösséget egyaránt érintő következményekre.