Januško Klaudia Too Hot to Handle című egyéni kiállítása a kortárs videójátékok uralkodó nőábrázolási mintáit és azok lehetséges kiberfeminista bírálatait ütközteti a romantika korszakának tájképfestészetéből merítkező képi világokkal. A kiállításon látható nagy léptékű olajvászon festmények tematikus bázisát egyfelől a művész tavaly ősszel Izlandon töltött alkotói ösztöndíja során gyűjtött tájélményei és azok dokumentációi, másfelől korábbi egyéni és csoportos kiállításokon, így például a 2023 nyarán a Her Body, Himself (Liget Galéria) keretében bemutatott műveinek központi témavilága, vagyis a maszkulin tekintet számára formált videójáték főhősnőket (és azok tágabb popkulturális megfelelőit: kiber-femme fatale, final girl, stb.) övező hiperszexualizált testpolitikák feltárása képezik.

E kritikai pozíción keresztül Januško művei voltaképpen a kulturálisan rögzített férfitekintet (male gaze) tárgyíasító esztétikáját, továbbá az azokat létrehozó és működtető libidinális gazdasági és társadalomlélektani struktúrákat kívánják feltárni. Ennek lehetséges előzménye Januško egyik korábbi, Martha Rosler 1975-ben készült feminista performansz- és videóművészeti alkotását, A konyha szemiotikája című főzőműsor-paródiáját mintául vevő videóinstallációja (Main Character, videó, 2023), amelyben a művész neo-medievalista akcióhősnők kardjait idéző, gazdag ornamentikájú vágóeszközökkel készít ételt, miközben az érintésvezérlőkkel ellátott alapanyagokat hangkeltő interfészekként működteti. Ezek a kardok (Begin the Awakening You’ve Always Wanted, rozsdamentes acél, fa, 2021) tavaly nyáron a Nap sötét oldala című csoportos kiállítás keretében már szerepeltek az acb Galériában, azóta pedig az Irokéz Gyűjteménybe kerültek.

Műfaji és mediális sokszínűsége ellenére Januško Klaudia művészetének központi médiuma a festészet, annak is elsősorban  a klasszikus korszakokat és stílusokat idéző figuratív irányzata. Ez a látszólagos formai konzervativizmus valójában a művek konceptuális tartalmát alátámasztó esztétikai szimuláció, amin keresztül a festőművész arra világít rá, hogy a kortárs videójátékok – különösen a játékos nézőpontjából háromdimenziós virtuális tereken keresztül navigáló játékmechanikák uralkodó vizuális eszköztárai – maguk is a művészettörténet jellegzetes „szimbolikus formáira” (Erwin Panofsky) és narratív technikáira, így például a szubjektum látómezejéből konstruált perspektivikus nézet- és elbeszélésmód sajátosságaira támaszkodnak. Erre a kritikai anakronizmusra jó példa Januško egy korábbi festménye, amely Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett (1818) című híres művét parafrazeálja, ám az ő festményén (Vándor a ködtenger felett, olaj, vászon, 2023) a német művész előkelő városi ruházatot viselő, sétapálcás kirándulója helyett egy mélyen dekoltált és kihívóan felöltöztetett fantasy játék hősnő emelkedik kardjával a sziklaszirt fölé.

Azonban a korábbi Friedrich-parafrázis esetében a messzi távolba vesző panoráma még a képnéző pozícióját a képtér irányába virtuálisan meghosszabbító főszereplővel szemben (vagy még inkább alatta) jelenik meg, amely a karteziánus optikai rezsimeknek megfelelően a racionális megismerő szubjektum világos és tagolt (clara et distincta) percepciójához képest a természeti tájat mint zavaros, vad, kaotikus, homályos ködbe burkolózó másik tételezi. Ezzel szemben a Too Hot to Handle sorozat legújabb képein már nem egyértelmű a főszereplő és a látvány közötti hierarchikus kapcsolat, hiszen itt a képmező nagy részét uraló, heroikusan túlméretezett videójáték-akcióhősnők (így például Nier: Automata 2B-je, a Genshin Impact Noelle-je, vagy a Stellar Blade Eve-je) egyszerre tűnnek tájidegen, természetfeletti istenségeknek, és olvadnak bele félig áttűnő lényekként az őket körülvevő, fenséges izlandi tájakba.

Januško festményein a táj és a karakterek közötti lehetséges kapcsolatot egyfelől azok a popkulturális referenciák (blockbuster fantasyfilmek, -sorozatok és -videójátékok) teremtik meg, amelyek Izland enigmatikus tájait, rendhagyó flóráját és faunáját emberfeletti erők radikális idegenszerűségével asszociálják. De épp ilyen megvilágító erejű lehet a kiállítás kétértelmű címe (Too Hot to Handle) is, amely egyszerre utal Izlandra mint a planetáris méretű ökológiai krízis egyik legérintettebb régiójára, és egyúttal a referenciaként idézett női videójáték karakterekre mint hiperszexualizált tárgyakra. Vagyis itt a femme fatale démonizált női tulajdonságához kötődő kontrollálhatatlanság képzete a természet kiszámíthatatlan, vad és szeszélyes princípiumával kapcsolódik össze. Éppen ezért Földényi F. László megállapítása Friedrich festményeiről, miszerint „[b]ármennyire is nyugalmasnak tűnik […] képein a természet, mégiscsak küzdőtér”, halmozottan érvényessé válik Januško művei esetében, hiszen a globális felmelegedés okán Izland ökológiája olyan radikális átalakuláson megy keresztül, amelynek következtében a sziget egyszerre válik élhetőbbé és egyre inkább élhetetlenné. A növekvő átlaghőmérséklet, felolvadó gleccserek és kizöldülő természet ugyanis újabb, turisztikai és energetikai szempontból egyaránt kizsákmányolható erőforrásokként jelentkeznek, mindez pedig visszahat a sziget kollektív identitására és társadalmi szöveteire is. A Too Hot to Handle kiállítás valójában olyan ökofeminista kritikaként is értelmezhető, amely a meghódítandó, leuralandó természeti tájat és a hiperszexualizált női testet egymás kölcsönös allegóriáiként tételezve, valójában a későkapitalista és neokolonialista vágygépezetek működésmódját kívánja leleplezni.