Gecser Lujza (1943-1988) a magyar kísérleti textilművészet egyik legeredetibb képviselője. 1964 és 1968 között, a gyapjúipari érdekeltségű Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár ösztöndíjasaként végezte el az Iparművészeti Főiskolát szövöttanyag-tervezőként. A textilművészetet érintő intézményi reform egybeesett pályájának kezdeteivel: a textilművészet emancipációját elindító Textil/falikép’68 című kiállítást éppen diplomázásának évében mutatta be az Ernst Múzeum. Gecser az ennek nyomán kibontakozó textiles megújulás második generációjának egyik főszereplőjévé vált. Számos nagyszabású hazai és nemzetközi textilművészeti kiállítás mellett a szombathelyi textilbiennálé-hálózat rendszeres kiállítója, illetve a Velemi Textilművészeti Alkotóműhely (1975-1983) egyik legállandóbb résztvevője volt: csupán néhány alkalommal nem működött közre az évi hathetes alkotómunkát biztosító kísérleti textilműhely munkájában. Gecser számára ráadásul a velemi műhely kiemelkedő jelentőségű, hiszen pályájának sarokpontjai rendszerint a Vas megyei alkotótelepen eltöltött időhöz, az ott lehetővé tett kísérletezés eredményeihez kötődnek. Gecser munkássága egyben az egyik legradikálisabb is a kísérleti textil képviselőié között. Véglegesen szakítva a fal síkjához kötődő hagyományos textilformákkal, amelyek az ő indulását is meghatározták, a hazai tértextil klasszikusait hozta létre a hetvenes évek derekán. Mindeközben szünet nélkül kutatta a textilt alkotó szál, az anyagszerkezet természetét és különféle új anyagok textilként való felhasználásának lehetőségeit. Ez a kitartó kutatómunka szintén szinkronban állt a textilművészet és textilt használó képzőművészet figyelmét akkoriban meghatározó, a történeti avantgárdig visszavezethető érdeklődéssel, amely új terminus, a fiber art („szálművészet”) bevezetéséhez vezetett. Gecser – olyan pályatársaihoz hasonlóan, mint Bajkó Anikó, Farkas Gabriella, Gink Judit, Gulyás Kati, Lovas Ilona, Kelecsényi Csilla – a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára bejárta a konceptuális művészet különböző módozataiig, a textil alkalmazott gyökereitől való teljes elszakadásig és az autonóm képzőművészeti gondolkodásig vezető hosszú utat, amelyben nagy szerepet játszottak az új médiumok, különösen a kísérleti film, az environment és az installáció.   

Gecser pályájának kezdetén hagyományos gobelinnel, illetve csomózásos makramé technikával foglalkozott. Kedvelt anyaga volt a szizál, és nagy hatással volt rá a népművészet, illetve a prekolumbián művészet, párhuzamba állíthatóan észak-amerikai kollégáinak és kortársainak érdeklődésével. 1976-ban nyerte meg a IV. Szombathelyi Fal- és Tértextil Biennálét a Hidak című művével, amely a hazai tértextil egyik első és nagyszabású, kiérlelt példája, és az előző évben a velemi alkotóműhelyben készítette. A tértextil a megbízásos munkáiban is újító formában jelent meg: ilyen volt az egykori Szovjet Kultúra Házának vendéglőjébe, a Bajkálba készített alkotása (1973), vagy a Petőfi utcai Koktélbár textilberendezése (1976), illetve nyomát találni a díszletterveiben, köztük a Bartók Gyermekszínház részére kötélkonstrukciókból létrehozott kulisszában is (1973-74).  1972-ben ennek az iránynak a kezdeteit jelölték ki az említett makramé technikával készült Zigóta, 1974-ben pedig a Két perc című művek. 1976-ban a gipsszel merevített szállal (szizálkötegekkel) végzett kísérletei, illetve a műgyanta hasonló használata a műanyaggal való elmélyült vizsgálatokhoz vezetett. Ehhez a Tiszai Vegyi Kombinátban eltöltött időszak segítette hozzá, amely során igénybe vehette az üzem infrastruktúráját az 1978-ban a kőszegi Zwingerben rendezett egyéni kiállítására készülve.  A Bauhaus – elsősorban Anni Albers – műhelygyakorlatát felidéző anyagkísérletek nevében a különböző fóliákkal, celofánnal, alufóliával, átlátszó anyagokkal, klottal és ezüst szórófestékkel való munka innentől alapvető maradt a műveiben. 1979-ben a korábbi műanyagműveiről készült, egymásra vetített diái vizuális hatásának felfedezése vezette tovább az út az átlátszó-átlátszatlan anyagokból létrehozott térépítményekre vetített filmet alkalmazó művekhez, amilyeneket a Textil–textil nélkül című tárlaton, illetve a budaörsi Jókai Művelődési Házban rendezett önálló kiállításán láthatott a közönség.  Ezekre az irányokra alapozva, illetve tükröket használva építette fel Velemben a szakirodalomban rendszerint Schaár Erzsébet Utca című alkotásával párhuzamba állított nagyszabású environmentet, amit 1984-ben a Műcsarnokban rendezett egyéni kiállításán megismételt. Szirtes András filmrendezővel közösen a velemi environmentről az avantgárd filmművészet hőskorát, illetve Moholy-Nagy László Fény-tér modulátorát idéző kísérleti filmet készített (Tükör-tükröződések, 1981-82). A film mint hagyományos textiles technika (szövés) alapanyaga is foglalkoztatta a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Kezdetben saját grafikáiról készült reprodukciók felvágásával és újraszövésével készített „gobelint”. A következő lépésben negatív csíkokat használt és e „szőttest” felvetőcsíkokkal együtt le is exponálta, majd a fotószövés különböző további lehetőségeivel, illetve a fotó és a celluloidszalag további, a szövésben és a szövött anyagban érvényre juttatható lehetőségeivel kísérletezett, egyre erőteljesebben használva a „process art” formanyelvét. 1983-ban újra a hagyományos textilalapanyag kezdte foglalkoztatni, és annak a pop art és a koncept különféle szűrőin és transzferein átcsurgatott, a korábbi merevítési eljárások tanulságait felhasználó szobrászati megformálása. Ezek a gótika és a barokk művészet hatásáról leválaszthatatlan drapériatanulmányok az emberi (leginkább a női) test héjformái.

Gecser hazai és nemzetközi kiállítások gyakori, széles körben aktív kiállítója volt. Az említetteken kívül részt vett a „gondolattextil” olyan további meghatározó kiállításain, mint a Fotó-textil? (1982) vagy a Textil a textil után (1978/79). Szilvitzky Margit és Attalai Gábor mellett önálló termekben volt lehetősége bemutatkozni a helsinki Amos Anderson Múzeum csoportos magyar textilkiállításán (1977). Szerepelt a łódźi textiltriennálén több ízben, a nagy textiles szemléken Lipcsében (1976), Varsóban (1976), Aalborgban (1977), Linzben (1981), vagy a kasseli documenta kísérőeseményeként rendezett Anyagváltás (1982), illetve az összefoglaló szándékú Eleven textil (1988) című kiállításokon.

Az acb Galéria az utóbbi években kiemelt figyelemmel tekint a magyar kísérleti textilre, annak eredményeire és a neoavantgárd/posztavantgárd kánon kontextusában betöltött szerepére. Gecser Lujza az acb tereihez kötődő első, és a művész hagyatékából válogatott kiállítása ebbe a sorba illeszkedik. Az acb Attachmentben rendezett tárlat Gecser pályájának kezdeteire koncentrál, arra az időszakra, amelyből a radikális kísérletező alkotó munkássága kiindult.  Számos kiállított alkotás az alkotói pálya legelejéről való. A papíralapú művek anyagkollázsok, amelyek a Gecser számára meghatározó rajz/grafika és a textiltervezés találkozásának formáit vonultatják fel. A monotípia-kollázsok, stilizált és egyénivé tett népművészeti motívumok, anyagminták egyszerre autonóm művek és alkalmazott alkotások, de a kísérleti jelleg már ezeken a páratlan színkombinációkat, harmóniákat beépítő műveken is látványos. A kiállításon szerepel továbbá egy korai Gecser-gobelin és olyan további szizálművek, amelyek még a hagyományos falikárpit jegyében, illetve az onnan a térbe való elrugaszkodásnak a jegyeit mutatják. A Vörös imaszőnyeg Gecsernek a prekolumbián művészet, illetve az ázsiai kézművesség iránti érdeklődését visszhangozzák, a kisebb méretű szizálművek pedig egyrészt a térbe kiterjesztett makramé technika első lépéseit, másrészt a textilben rejlő „játékosságot”, a hagyományos „craft” antropologizáló felfogásának lenyomatát őrzik. Előreutalva ugyanakkor a hetvenes évek érett experimentális műveire, illetve a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján az alkotó pályáján jelentkező mediális határátlépés és expanzió jelentőségére – a film irányába tett lépésekre –, a kiállításon szerepel a tükör-labirintusról készült, fent említett film is.