Az acb Attachment-ben Szalay Péter önálló kiállítása nyitja meg az őszi szezont, amely a művész 41. születésnapja alkalmából kerül megrendezésre. A művész ötödik acb-vel együttműködésben megrendezett egyéni kiállításán új művei mellett eddigi munkássága néhány emblematikus darabjának átdolgozása is szerepel. Kiállítási anyagában összekapcsolja korunk sajátos pesszimizmusát a saját életkorára való önreflexióval: a kiállításban az idő dimenziója, a személyes és kollektív időtapasztalat, és a természeti világ embertől való, vagy éppen az ember hiányában bekövetkező változásai kiemelt szerephez jutnak. A művész és családja 2018-ban Budapestről egy dunai szigetre költözött, ahol az urbánus lét helyett a faluközösségben, a fogyasztói életvitel helyett a mindennapi természetközeliségben találta meg újra a szabadságot. A kiállításon bemutatott művek egy részét a művészre jellemző, természetben fellelt talált tárgy- alapú munkamódszer adja.

 Az újrahasznosítás gesztusa Szalay korábbi műveinek beemelésével is erősödik. Ezúttal az előző acb Galériában rendezett kiállítására készült, matematikai formákra ̶ mint a La Hire-vonal vagy a Dürer folium ̶ , megalkotott szofisztikált, és Szalay műszaki fantáziájáról árulkodó óraművek mozgásának térbeli vetületeit használja.Az ezek alapján készült, fehérre festett 3D nyomtatott szobrok a bemutatás szituációjából adódóan (százéves parasztszékbe, vagy mellé „ültetve”) szoborcsoporttá alakulnak, antropomorf karakterükből a kontempláció lakályosságát vagy a múltból ittmaradt, ismeretlen tárgyakként, egy futurisztikus skanzen berendezésének érzetét adják. 

A Lámbnyomok című mű szintén az újrahasznosítás értelemképző logikáját és technikáját használja. Az installáció egy mintavétel-sorozat, egy önmagából építkező mechanikus gesztus láncolata. Egy talp agyaglenyomatából (az első lábnyom) készült egy pozitív minta (a második talp), amely a száradáskor már zsugorodni kezdett. Az erről készült lenyomat száradás közben szintén zsugorodni kezdett, és így tovább, 13 lépésen keresztül. Az agyag száradásából adódó méretcsökkenés révén így az anyag önmagából való „építkezés” valójában fogyatkozási folyamat, amely pesszimizmusunk intenzitásának függvénye szerint írható le a fizikai és szellemi leépülés, infantilizálódás, a társadalmi regresszió, vagy a mind kisebb igényekkel beérő alkalmazkodás folyamatának, és így az ökológiai terhek feloldásának illusztrációjaként. 

Az antiheroizmus, az elvonulás és a minimalizmus ugyanakkor nem csupán a méret függvénye: az egészen kisméretű művek, így a naiv, barlangrajz-szerű terrakotta-táblaképek és az egészen nagy, az acb udvarán álló Csináld magad című szobor is ezekkel a sajátosságokkal bír. A Szabadság-szobor parafrázisa az ember hiányának ünnepélyes emlékműve, ez kapcsolja össze az Attachmentben látható művekkel, ahol az ember hiánya, eltűnésbe menetelése a tárgyegyüttes vezérmotívuma. A szabadság monumentalitását a találékonyság és a tákolmány légiessége kódolja újra, rímelve a cím sugallta hétköznapiságra és a szabadságra, ami már nem esemény, hanem a létezés és a hétköznapok technikája: az alkotásból adódó lehetőség a függetlenedésre. Az Attachment bejárata mellett álló hód-rágta rönk szintén nem ember alkotta talált tárgy, amely gigantikus talpazatként szolgál a Szalay korábban készült tükrözött nippfiguráiból újraírt 3D bronzszobrocskáknak. Mellette nem hódok, hanem valószínűleg ember barkácsolta fa-tárgy áll, egy pad, amelyen ülve végignézhetjük a hátára fordult teknős magatehetetlen próbálkozását természetes állapotának visszaszerzésére. Talán ő lehet a hindu és kínai mitológiából és amerikai őslakosok kozmológiai történeteiből ismert Világ teknős, aki a Földet páncélján hordta, mielőtt az felforrósodva új pályára állt az Attachment gipszkarton-falában.