Két év elteltével és három jelentős európai kortárs művészeti közintézményben megrendezett retrospektív kiállítás után Ladik Katalin művei újra visszatérnek Budapestre. Ennek apropóján és a művész nemzetközi sikereit megünneplendő az acb Galériában izgalmas válogatást mutatunk be e nagyszabású utazó kiállítás anyagából.

A Matild Álma című legújabb kiállításán Ladik Katalin Magyarországon először az acb Galériában mutatja be azonos nevű installációját és a hozzá kapcsolódó hangművet, amelyek további, a müncheni Haus der Kunst megbízásából készült alkotásokkal egészülnek ki, amelyek az Ooooooo-pus utazó kiállítás anyagát képezték. A kiállítás főként olyan művekből válogat, amelyek a tudattalan, az álmok, a mágia, a titok és az ambivalencia témáit járják körül különféle médiumokon keresztül – a videótól a tárgyakon és textileken át egészen a fotográfiáig.

A kiállítás Ladik müncheni kiállításának katalógusához készült vizuális esszéivel fogadja a látogatóit. Az angol és magyar nyelvű szövegekkel kiegészített digitális kollázsok a különböző álmok közötti termékeny átmenetet, valamint az álom és valóság közötti vékony határvonalat vizsgálják.

A kiállítás főterében olyan művek kaptak helyet, amelyek egyszerre tartoznak az archaikus rituálék világához és a modern technológiai térhez – az olvasztott ólomból készült látványos tárgyaktól kezdve az olyan nyomtatott áramkörökig, amelyeket a művész partitúraként, kottaként értelmez át. Az ólomöntés, ami egyaránt része a balkáni és a magyar folklórnak, olyan rituálé, amit a hagyomány szerint karácsonykor vagy szilveszterkor végeznek fiatal nők, azért, hogy megtudják jövendőbeli férjük tulajdonságait; az olvasztott ólmot hideg vízbe öntik a jövendölés során, ami így gyorsan különféle formákká szilárdul. A Szonett az ólomról című művében Katalin ezt az ősi hagyományt ötvözi a költészettel, fémesen csillogó sorokat komponálva belőle.

A kiállított művek nyomatott áramköreit Ladik Katalin háztartási eszközökből, például főzőlapokból vagy vasalókból nyerte ki – olyan tárgyakból, amelyeket tipikusan nők használnak. Ezek az áramkörök grafikai potenciállal is bírnak, amelynek köszönhetően azokat a művész partitúraként értelmezi át, és így a hozzájuk tartozó vokális interpretációval együtt mutatja be őket. Az elemek „olvasása” sem az ólom-formák, sem a nyomatott áramkörök esetében nem magától értetődő, azok mindkét esetben rejtett, titkos, a művész számára felvillanó jelentést hordoznak – ez a titokzatosság Ladik egész életművén végigvonuló motívum.

A kiállításon szereplő legnagyobb méretű fotók az androgün témájához kapcsolódnak, amely Ladik Katalin művészetének alapvető dichotómiáját testesíti meg. Az Androgün című sorozatában a művész vízszintesen tükrözött arca és mellkasa az alvilágba való alászállás és az onnét való felemelkedés metaforájára utal – ez Ladik alapmotívumaként egyúttal minden egyes performanszának kiindulópontja is. A Mandora című performansz – amely a „Man” (férfi) és a „Pandora” szavak játékos egyesítéséből létrejött név – esetében az androgün motívuma a nemek közötti átjárhatóságot, a határok elmosódását és esetleges összeolvadását képviseli.

Amikor a művészt a többes identitásokhoz fűződő viszonyáról kérdezték, így nyilatkozott: „[…] Ezeknek a megnyilvánulásoknak is a költészet az alapja. A költészetben való gondolkodás, az anima, animus, ugyanis már versekben is ugye annak tudatában írtam, hogy a magyar nyelv nem alkalmas megkülönböztetni a női nemet a hímnemtől vagy a semlegestől. De akkor is igyekeztem időnként… […]  Az anima és az animus és a semleges dolgot már írásban is kifejezni […]  a nemekből való vándorlás volt. […]  Ez az a tranzíció, amiről beszéltem, tranzit, tehát nőből férfivá válni, férfi szemszögből nézni a világot. Utána pedig androgün. Az androgün motívum nagyon jelentős korszak volt az életemben a performanszokban is, meg a költészetben is. […] Az, hogy hogyan érzi magát egy költő, és egy performer is ugye később női szerepben, és férfiszerepben. Ezt én írtam is, meg performanszban meg is mutattam. És időnként pedig Janus-maszkot is tettem a fejemre, […] elöl-hátul arcom volt, tehát a kétneműség is, meg az androgün. […]  Ezek a dolgok engem érdekeltek, és minden műfajban.” 

Végül a Matild álma az a mű, amely rejtélyes megfejtendő üzenetként összeköti a kiállítás minden részét. A fém ágykeret és a csirkeháló egységéből kirajzolódó konstrukció hordozza a kiállítás minden szegletében megjelenő vörös pamutfonalat, ami egyfajta álomhálóként terjed ki a térben, szürrealista, ösztönös, kaotikus módon kapcsolva össze minden képet és formát, emlékeztetve bennünket arra, hogy az értelmezés sosem egyértelmű és a valódi jelentések gyakran rejtve maradnak.