Halász Károly (sz. 1946) munkásságának indítótüzét a Pécsi Műhelyes korszaka jelentette (1969-1980). Abban a csoportos működésében találta meg egyéni hangját, amiben párosította a természeti környezetből való formai kiindulást, a gimnáziumi éveiben nagy figyelemmel kísért nemzetközi áramlatok, művészek – legfőképp az Op Art és Vasarely művészetének – hatását és annak következtében már korábban kibontakozó geometrikus látásmódját, a Díszítő szakon elsajátított ornamentikák és minták szerkesztésének tudását, a Lantos Ferenc adta geometrikus nyelvezetet és gondolkodásmódot, illetve a többi taggal (Ficzek Ferenc, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán) véghezvitt akciók kísérletező jellegét. Halász művészetében így alakulhattak ki a hetvenes években azok a szálak, amelyeknek köszönhetően egy tematikailag és mediális szempontból is szerteágazó életművet épített fel, a festészetet, grafikát, szobrászatot, valamint az installációt, az akcióművészetet, a performanszt, a body artot, a videót és a filmet is ötvözve. Halász oeuvre-jében azonban – a Pécsi Műhely többi tagjával ellentétben – a festészet maradt a domináns műfaj, azon belül is az a törekvés, hogy a geometria mítoszán keresztül a geometrikus elemeket feldolgozza, személyessé tegye. 

A Magasles című sorozatát, amelynek indulása szintén ehhez a korai időszakhoz kötődik, az 1972-es balatonboglári kápolnatárlatokra, a Pécsi Műhely többi tagjával kapott meghívás alkalmából dolgozta ki. A csoport a kápolna természeti környezetére kívánt reagálni, így találóan Tájkorrekció címmel hozott létre az öt művész öt különböző táj-intervenciót. Halász hozzájárulása egy kültéri, négyzet alakú fémszerkezetes elem volt, amelynek a vázára kifeszített, színes vászoncsíkok segítségével egy síkplasztikát konstruált meg a kápolna udvarában. A mű láthatóan a magasles szerkezetének geometrikus redukálásával a sík és a tér viszonylatainak, illetve a geometria és a természet kapcsolódásának kérdéseit járta körbe elsősorban. Abban a specifikus környezetben azonban, a kompozícióból, a függőlegeseinek, vízszinteseinek és átlósainak találkozásából egy olyan jellegű bizonytalanság és feszültség keletkezett, ami a műnek a korszak nyomasztó létérzését is kölcsönözte. A mű címe – Magasles – sem volt mentes a korszakot meghatározó kultúrpolitikai és esztétikai vadászatra, illetve a balatonboglári, megfigyelés alatt zajló események veszélyességére való utalástól. Halász a kassáki képarchitektúrákat megidézve vállalta a konstruktivista örökséget is, valamint tükrözte az új konstruktivista törekvéseket, amelyek például Bak Imre és Nádler István munkáin keresztül is teret nyertek a kortárs magyar festészetben.

Az azóta kifejlődő sorozatokban változó, kétdimenziós és térbeli médiumokban – festmény, grafika, plasztika – és színvariációkban – legfőképpen narancssárga, szürke, fekete, barna, piros és kék színekben – jelenik meg a magasles különböző elemeinek szisztematikus és analitikus artikulálása, szétbontása és újrakombinálása. Ez a logikai képépítés, valamint a képmező kötött tagolása, illetve az egymásnak feszülő átlók, vízszintesek és függőlegesek továbbra is egy bizonytalan, nyugtalanító, egyensúlyunkból kibillentő érzést kölcsönöznek a kompozícióknak. Mintha a végtelen várakozás, figyelés, lesés emlékművévé lényegülnének át.  

Az acb Galériában először kerül bemutatásra egy olyan válogatás, amely Halász Károlynak kizárólag a Magasles című sorozatára koncentrál, és amely bejárja annak mediális változatosságát és gazdagságát, tükrözve a művész életművére jellemző anyaghasználati kísérletezést. Ipari vászonra festett grafikákon, festményeken, sík és térplasztikán, valamint egy, a kiállítás alkalmából rekonstruált, eredetileg 1972-ben Balatonbogláron, majd 1978-ben Pécsett bemutatott fémplasztikán keresztül bontakoznak ki azok a geometriai, konstruktivista, sík- és térbeli formai kérdések, amelyek a mai napig foglalkoztatják Halász Károlyt.