„A fénnyel körüljárhatom az előttem lévő tárgyat, de annak a mozgás közben feltárulkozó dimenziói átmenetiek, folyamatosak és megragadhatatlanok. A fényvetítéssel rögzíthetem ezeket az átmeneti dimenziókat, egymásra vetíthetem és képzelettel összeköthetem ezeket a látszólag képtelen fény-profilokat, vagy árnyprofilokat. A tárgy valamennyi misztikus és gyakran érthetetlen fény-metszete a tárgyból és a megvilágítási eszközökből származik, ami így valamilyen erős megkonstruált helyzetre utal. A plasztikus realitás, a vetítés fény-árnyék realitása az áttetsző lemezeken az ismeretlen vizuális effektusoknak végtelen sorát segítette megfigyelni és leírni, az alakítás végtelen lehetőségét nyitotta meg előttem,” emlékezett Ficzek egy 1988-as kiállítási katalógusban (Ficzek Ferenc kiállítása, Pécsi Galéria, 1988. május 13. – június 12.). Dokubrom papírra nagyított fotók százain rögzítette a létrejött képi hatásokat, majd vászonra vetítvén őket, újra rögzítette az immár többrétű képet, amelyet a tér, a síkok és az idő egymásra transzponálásával hozott létre.

A Pinczehelyi Sándorral közösen jegyzett Léptékváltás (1977) ennek a kiemelt jelentőségű korszaknak a szimbolikus záróakkordja, amely egy performansz formáját öltve foglalja össze a művész vetítéses kísérleteit, és amely számos képzettársításnak adott teret. A performansz során a két művészt egy vetítővászon választja el egymástól, ők pedig felváltva váltogatják pozíciójukat a vászon előtt. Felváltva képezik ily módon egymás árnyékát is, miközben egy fizikailag lehetetlen kézfogást hajtanak végre, amely nem utolsó sorban a magyar társadalom és művészeti színtér nemzetközi elszigeteltségére utalt poétikusan. Ficzek egyértelműen a festék alternatívájaként használta a fényt, mintegy annak megfoghatatlan és végtelenül rugalmas változataként, ami lehetővé teszi számára, hogy egyszerre strukturáljon, keretezzen, kollázst állítson össze és dokumentáljon is; mindennek természetes és logikus következményeképpen a fény használata a mozgóképhez vezette őt.

A Hátrahagyott kijáratok (1981) című rövid animáció nemcsak e fénynek szentelt periódus lezárása, de az addig véghezvitt grafikai kísérleteknek is. Az animáción egy saját árnyékából vadul kitörni akaró táncosnő alakja, pontosabban körvonala látható, ahogyan perdülve-fordulva saját testét szinte organikus, absztrakt mintázatokká rezgeti. Ez a fénybalett, amely fekete-fehérben indul – fényárnyék játékként – és fokozatosan felfedezi a kromatikus világ érzelmi tartalmait, olyan technikákból építkezik, amelyek egyben Ficzek munkásságának fő ismertetőjegyei (a vetítéstől a fotómontázson át a papírtépésig). Az eredmény a tárgyiasult erotika, a kifinomult fétis és a metafizikai tánc különös egyvelege.

Ficzek Ferenc (1947-1987) a Pécsi Műhely alapító tagja volt. Művészetében többek között a fény-árnyék kontextusára helyezte a hangsúlyt, gyakran dolgozott vetítéssel és festékszóróval, a geometrikus és organikus formák változó plasztikusságát és a változó fényviszonyok tulajdonságait tanulmányozva kompozícióiban. A 80-as évektől az animáció felé fordult, majd pályája vége felé lírikus, expresszív montázsokat és monokróm reliefeket kezdett alkotni.

Ez a kiállítás, illetve az angol nyelvű, An introduction to the work of Ficzek Ferenc című kísérő katalógus a magyar neoavantgárd életművek feldolgozására létrehozott acb ResearchLab keretein belül valósult meg.