Az acb Galéria bemutatja Esterházy Marcell a galéria szervezésében létrejövő harmadik önálló kiállítását. A művész első, 2013-as vesd össze (vö.) című bemutatkozásakor az Esterházyra jellemző tematikus jegyek, például a nagyobb történeti kontextusban, vagy személyes kötődéseken és emlékeken keresztül vizsgált családtörténet állt a középpontban. Az acb Attachmentben 2017-ben megrendezett Farkasvakság művei ennél is radikálisabb módon, az emlékezés és a múltfeldolgozás még privátabb jelenségéből, a gyász élményéből táplálkoztak. A július 28-án nyíló Factum című kiállítás Esterházy elmúlt időszakban keletkezett alkotásaiból válogat, amelyek ezúttal sokkal inkább köthetők általános politikai és médiaelméleti kérdésekhez, úgy mint a valóság hozzáférhetőségének és a képi reprezentációk megbízhatóságának kríziséhez. A kommunikációval, a közléssel és a tényszerűség bizonytalanságával foglalkozó alkotásokban (amelyek a 2015-ben a Capa Központban megrendezett Jelentés című kiállítás műveiben is fontos szerephez jutottak már) visszaköszönnek az Esterházy gyakorlatára jellemző technikai és mediális eljárásmódok, így az újrajátszás, a talált képek kisajátításának gesztusa, az életművön is átvonuló kéz-szimbolika, vagy éppen olyan történelmi források és tárgyak megidézése, mint az első optikai telegráf-készülék.

A kiállítótér hét szobra a Claude Chappe francia feltaláló optikai távírójának ún. szemafor jelzésrendszerén alapszik. A 18. század végétől használt malom nagyságú őrházakon álló pózna és az arra merőleges, állítható karok kombinációi kódnyelvként voltak használatban. Az egymástól kb. 20 km-re felállított készülékek ezt alkalmazva, hosszabb távokon át is tudtak továbbítani (lebetűzni) egymásnak szavakat, és így stratégiai fontosságú katonai üzeneteket is. Esterházy a galériatér közepén elhelyezett szobrai több, függőleges tengely mentén létrejött betűállást jelenítenek meg a „Chappe-abc”-ből, végeredményben egy absztrakt vonásokkal bíró, totemszerű „vizuális szó”-t létrehozva. A fölülről olvasandó szobrok a hét főbűn elnevezését betűzik le latinul. A felsorolás inkább a főbűnök nyolcadikaként is számon tartott „hazugság” hiányát érzékelteti, mintsem a többi bűn morális tartalmait bontja ki.

A szobrok inverz logikával állítják tehát előtérbe a hazugság témáját,  de a kiállításon szereplő további mű már közvetlenebb kapcsolatban állnak vele.  Ezek ugyanis a valótlanság, a képi manipuláció, a bizonyosság és a hamis tudat problémakörét járják körül, nem is elsősorban az intellektuális tartalmával foglalkozva ezeknek az emberiséggel (vagyis a filozófiával, valamint a művészettel) egykorú kérdéseknek, mintsem inkább az Esterházyra jellemző esztétikai gesztusok és rákérdezések formájában.

Jó példa a gesztusra a Hitchcock Észak-Északnyugat című filmjéből kiemelt állókép, amelyről a művész a gyilkosság gyanújába keveredett főszereplő alakját távolította el. A film színpadias jelenetében az irodai tömeg egy holttest fölé hajoló, értetlen és kezében kést tartó ártatlan főhősre mered, és egy vaku is felvillan. A másnapi újságcímlapon megjelenő fénykép cáfolhatatlannak tűnő bizonyítékul szolgál a félreértések áldozatául esett szereplő bűnösségére, aki egyszerre kényszerül menekülni, illetve kutatni az életére törő összeesküvés-sorozat hátterét és mozgatóit. Esterházy a Cary Grant által játszott karakter kiszerkesztésével a fotó tanúságtevő képességét vonja kétségbe, és nem a gyanúsítottat, hanem a mi hiszékenységünket szcenírozza. Bár a vaku elcsattan, és a szemtanúk úgy hiszik, de mégsem derült fény semmire. A tömeg magatartása kontextus híján egy hitközösségnek tűnik, amelyben a valóság nem a tényszerűségből  adódik, hanem a konszenzualitás, a közös hit és az elfogadó magatartásformák révén jön létre (ahogy azt egy másik fontos, fotóról szóló filmben, Antonioni Nagyításában a pantomimteniszezők képviselik). Esterházy talált tárgy-alkotásai vagy azok apró módosításaival nyert új jelentések központi helyet foglalnak el a művész alkotói gyakorlatában, főképp  arisztokrata családja múltjának fotóarchívumokon keresztüli feldolgozásakor. A gyűjtés gesztusa ugyanakkor nem korlátozódik a családi múlt rekvizitumaival való foglalatoskodásra: lomtalanításkor gyűjtött fotónegatívok között tűnt fel az 1969-es Holdra szállás TV-közvetítéséről készült képkocka, amely lényegében ready-made-ként áll elő a kiállításon. A The other side of the moon egy fénykép a képernyőről, emléket és bizonyságot szolgáltatva készítőjének egy olyan dologról, amely a vizuális áttételekből adódóan már csak derengésében látszik, s amely eseményt a kezdetektől összeesküvés-elméletek és hiedelmek kísérnek. S minthogy a fotók kiemelése Esterházy praxisában nem csak archívumok feldolgozásakor történik, úgy a gyűjtemény sem csupán passzív forrásanyagként szolgál új művek létrehozásához: a Kezek-sorozat saját gyűjtés nyomán aktiválódott új „archívum”, amely politikusok gesztusait és kézmozdulatait játssza újra. A kéz kifejezőereje alapvető a képi ábrázolás történetében. A kézmozdulat rendszerépítő elemként (ld. Maurer Dóra, Esterházy egyik tanárának kézmozdulat-szériáit), vagy mint a szónoklat hatásait erősítő effektus a retorikában  egyaránt a sorozat referenciális mezőjéhez tartozik. A széria ugyanakkor nyílt reflexióként is értelmezhető korunk manipulatív, érzelmeket gerjesztő és az éber racionalitást lohasztó politikai kommunikációjára, amely kevésbé a valóságról nyilatkozik, mint inkább valamilyen szándéktól vezérelt értelmezéseket gyárt hozzá számunkra. A valóság talán éppen kommunikációs sémák és trükkök mögött húzódik, amelyek figyelmünket kisajátítják, és amelyek az igazságot ígérik (vö. „Csak a kezemet figyeljék”.)

A Kezek-sorozat úgy tűnik, mintha egy narratíva elemeit építené, de olvashatatlansága okán ellentétben áll a szobrok kódolható egyértelműségével, vagy a matrózjelzéseket ábrázoló rajzsorozattal, amelyek balról jobbra a címadó FACTUM-szót jelelik le.

Alapélményünkké vált a tényekhez való hozzáférés lehetetlensége, a véleménybuborékok és a visszhangkamrák áthatolhatatlansága, az irányított kommunikáció, a médiumok manipulatív működése. A kiállítás művei ezt a tapasztalatot rögzítik különböző történelmi-művészeti referenciák és a kortárs képdömping, a hamis tudat jelenségei mentén az Esterházy művészetére jellemző konceptuális szemléletmód formakészletével.

Esterházy Marcell 2003-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán, majd Marseille-ben és Párizsban élt és alkotott egy évtizeden át. 2004-ben Lucien és Rudolf Hervé-különdíjat kapott, 2009-ben Stúdió-díjas, 2009-től Derkovits-ösztöndíjas. 2015-ben az Európai Fotóhónap Arendt Award shortlistese. Munkái megtalálhatók a Ludwig Múzeumban, a Marseille-i Kortárs Gyűjteményben, a Magyar Nemzeti Galériában, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben és magángyűjteményekben.