Ladik Katalin: Bevarrt hangok

2021.07.29 - 09.03

Ladik Katalin, a jugoszláviai és magyarországi neoavantgárdban egyaránt aktív, radikális női performer az utóbbi évek talán legnagyobb újrafelfedezése. Vizuális- és hangköltészete, performanszai és body art művei a test és a nyelv, a hang és a vizualitás intermediális újraértelmezésén alapulnak. Ladik feminista megközelítése radikálisan új pozícióval gazdagította az avantgárd művészeti diskurzust nemcsak Jugoszláviában, hanem – rendszeres előadásai és az avantgárd művészet nemhivatalos hálózata révén – Magyarországon is.

Ladik munkásságának jelentős része olyan zeneiséget hordoz magában, amely lényegénél ragadja meg a hang és a női test viszonyrendszerét. A mostani kiállítás a hetvenes évektől napjainkig született szabásminta-kollázsaiból és varrott textilműveiből mutat be válogatást. Kollázsaiban, partitúráiban és vizuális verseiben a hetvenes évek közepén jelentek meg a női divatlapokból kivágott szabásminták, egyszerre teremtve feminin és feminista képi világot. Ezek a művek, többek között a Desire (Vágy, 1978), a Snail Aria (Csiga ária, 1979) vagy a Polish Folksong (Lengyel népdal, 1978) ironikusan tematizálták és kérdőjelezték meg a hagyományos nemi szerepeknek tulajdonított viselkedési normákat és korlátokat, illetve férfi kollégáinak uralkodó, domináns vizuális nyelvét. Mindegyik kollázs egyszerre képvers és improvizatív fonikus költemény, amelyekre nem érvényesek a kottaírás normái: a rajtuk olvasható szöveg, illetve alakjuk alapján kell előadni őket. Minden darab mellett bemutatásra kerül annak interpretációja is a művész előadásában.

Ladik Katalin 2019-ben készített szabásminta-kollázsaival folytatta ezt a műegyüttest. Ezekbe a munkákba a térbeli kiterjedés gondolatát is beleszőtte: Jákob című sorozatánál kasírozás előtt összegyűrte a szabásmintákat. Egyúttal a mozgás fogalmát is bevezette a felvetett témák közé, ugyancsak a Jákob, illetve a Dervis sorozatok esetében. A hangmozgás alcímet viselő munkák tehát az improvizatív, koreográfiát nem követő mozgás révén ötvözik a fonikus és a térbeli interpretációban egyaránt rejlő performatív lehetőségeket. Vizsgálatuk tárgyává teszik továbbá a vizualitás, a hang és a női test közötti összetett viszonyrendszert: kritikus éllel utalnak a szúfi szertartások keretében kizárólag férfiak által végezhető kerengő táncra – A dervis nem akar táncolni, a dervis rosszat álmodik –, illetve humorosan, abszurd helyzetekben idézik meg Jákob csalfa és manipulatív bibliai figuráját – Jákob nem találja a vészkijáratot, Jákob létrája a cethalban.

A szabás-varrás problematikáját kifejtendő, a kiállításon a kollázsok vékonyabb-vastagabb fonallal varrott, illetve hímzett textilekkel együtt szerepelnek, melyek javarészt az elmúlt évtizedek performanszai során készültek – Villám és csiga énekelnek, 2008; Három csipke játszik, 2008; Kirké éneke, 2017. Annak érdekében, hogy felszabadítsa a varrást a hozzá kapcsolt általános felfogás alól, miszerint az nem más, mint nők által végzett csendes, intim beltéri tevékenység, Ladik Katalin partitúraként aktiválja a különféle színű szövetek mindkét oldalán látható mintázatokat, vonalakat és alakzatokat. Így a varrás általában láthatatlanul maradó oldalát is láthatóvá teszi, megtartva az egész alkotói gyakorlatát átszövő érdeklődését a rejtett és titkos dolgok iránt.