Galéria

Hullám, háló, homok

Művészek: Csiky Tibor, Dobokay Máté, Hübner Aranka, Kismányoky Károly, Kútvölgyi-Szabó Áron, Nádor Katalin, Pauer Gyula, Tarr Hajnalka, w. Horváth Tibor
 
Az acb Galéria nyári kiállításán bemutatott műválogatását az évszak inspirálta. A koncepció kiindulópontja a művészet egyik visszatérő toposza, a hullám, amely motívumként, struktúraként és fizikai jelenségként számos neoavantgárd és kortárs műben is megjelenik. A hullám a vízhez kapcsolódó képzetek mellett organikus absztrakt felületként vagy optikai interferenciaként a rendezetlenséget, a mozgásban, változásban levést hordozza. A művek egy részében egyaránt felbukkanó háló ezzel szemben a rögzítettség, a tudományos rend metaforája, asszociációs körébe a halászháló vagy a szúnyogháló tárgyi logikája ugyanúgy beletartozik, mint az immateriális hálózati struktúrák mintázatai. A kiállítás e motívumok művészeti használatának és egymással való kölcsönhatásainak változatait mutatja be generációs és mediális sokszínűségében.
 
A kiállítás műveit különböző összefüggések mentén kötik össze a címben idézett motívumok. A háló legfőképp a már említett logikai rend, a mérték, a szabványosítás, az osztályozás pontos eszköze. Művészettörténeti kontextusban Alberti és Dürer perspektívahálójaként a térbeli ábrázolás és a lépték meghatározásában játszott szerepet. Ez Pauer Gyula festményeinek a hullámos, vagy – ennek domborzati analogonjaként, a homokos – felületekre vetített, vagy ezeknek háttereként szolgáló rácsozatában mintegy festészeti idézetként jelenik meg. Pauer műveinek rendszerező rácsa és a manipulált síkfelszín szabálytalan térbelisége mint optikai ellentmondás Nádor Katalin szúnyoghálók, nejlonkendők és sziták hajlításából keletkező festői hatású, absztrakt fotóin is feltűnik. A grafikai hatások, az interferáló felületek szintén az objektív valóság és az artisztikus analízisből, nagyításokból fakadó hullámstruktúrák, a tárgyi meghatározottságból kiszabaduló szabad képalkotás kettősségéből fakadnak. A rács és a hullám dialektikus viszonya a kiállítás központi motívumaként Kútvölgyi-Szabó Áron műveiben is kulcsjegy: a hálózat egyszer az önkényes struktúrák, a kiemelések és azonosítások használati eszköze, másszor a hullámos tárggyá burjánzó, kiterjedés-nélküliségét és síkszerűségét felszámoló, térbeli mutációja. Így a hullám Nádornál és Kútvölgyi-Szabónál is az áttetszőséget és a rendszerezést grafikai hatásra, vagy anyagiságra cseréli, ami lényegében az (ön)interferálás gesztusával írható le. A Tarr Hajnalka fűzött tenger-fotóiban kirajzolódó rácsszerkezet sem a kép tiszta tagoltságát jelenti, hanem egységnyi képrészletek értéktelen rendszerezettségét, két egymáson elcsúszó felület összhatását, ami a gondolati-tapasztalati szintézis lehetetlenségét érzékelteti.
 
Az interferencia mint optikai jelenség (a látás esetlegességének példájaként) vagy kognitív metafora (a valóság megragadásának, az ismeretszerzésnek problematizálásaként) jelenik meg Csiky Tibor op-artos grafikáiban, érzékeltetve az organikus és materiális világ energiáinak, áramlásának átható dinamikáját. Kismányoky Károly fotósorozatában, ahol a hullám és a print mint két, egymás számára ismeretlen közeg lép kapcsolatba, az átfedésből fakadó effektusokat, a land-art szellemiségében esetleges történéseket szemlélhetjük, miközben a print vonalazása maga is moirésan hullámzik. Dobokay Máté folyóról készült videóját közvetlenül exponálta fotópapírra, amivel a digitális videó analóg képátvitelével Nádoréhoz hasonló festői hatásokat ért el, amelyek már nem a víz dokumentációjának lenyomatai, hanem az expozíció során létrejövő elmosódásokból, redőződésekből adódó sodródás-érzetek, a folytonos mozgás (legyen az fizikai, vagy a digitális világ „stream”-jének) meditatív megragadása. W. Horváth Tibor videójában ennek a mozgásnak magatartássá merevedett sziszifuszi gesztusával próbál abszurd módon ellenszegülni.
 
A motivikus és optikai-kognitív koherencián túl a kiállított művek újabb közös jellemzője a generációkon átívelő intermedialitás és médiumreflexivitás. A fotó felől a grafikához, a videóból az analóg fotográfiához érünk, miközben, a festészettörténeti reflexiók, szobrászati megformálás felszíni minőségei fókuszálják a klasszikus műfajok átfedéseit: a sík manipulált térbeliségét, és a vésett relief fény-árnyék hatásainak festői felületét. Az asszociációk szintjén jelentkező tájképzetek, Hübner Aranka vizes tája, Pauer Tengere, a tárgyi valóságban megjelenő nyári elemek (szúnyogháló, vízpart és hullám) az acb Galéria nyári kiállításának kötőanyaga, miközben művészeti gyakorlatok, a technikai kísérletezések, a kép és a valóság viszonyát érintő esztétikai programok, több évtizedes távlatokból kerülnek átfedésbe egymással.