Tilo Schulz: Seizing two moments at once

2018.01.26. - 03.23.

Tilo Schulz acb Galériában bemutatott legújabb művei a művészre jellemző mediális határzónákban születtek. A kurátorként és költőként is aktív Schulz munkásságának középpontjában a bemutatás és a reprezentáció kérdései valamint a tér és a befogadás együttes plaszticitása áll. Tilo Schulz installációiról elmondható, hogy ezek a teret nem neutrális közegként értelmezik, hanem azt architekturális minőségeik, az érzékelés és a befogadói tapasztalat révén elsődleges komponensként kezelik. Ezzel egy időben a lezártság, nyitottság, átmenetiség és köztesség társadalmi és egyéni szféráinak konnotációi gazdagítják a gyakran festészettel is kapcsolatot ápoló művek esztétikai és fogalmi horizontját. Schulz acb Galériába tervezett installációja és helyspecifikus, szöveg-alapú műve mellett zártabb, autonóm alkotásokat is bemutat, miközben a tőle megszokott strukturális egység a hordozók anyagi hasonlóságai, különböző technikák rokonjelenségei és áthallásai révén épül ki.

A nagyméretű installáció Schulz eddigi, nagyobb léptékű helyspecifikus műveinek az alapkérdéseit járja körül, ráirányítva a látogató figyelmét a kint és a bent relatív viszonyrendszerére: a szobor bizonyos szempontból nyitott, más oldalról zárt elem, amely nem csupán a teret tagolja, hanem különböző vektorok szerint dinamikusan szervezi is. Ugyanígy a festett betonba mártott, és a lécekre akasztott textilek közül valamelyik a „külsejét”, valamelyik pedig a „belső” részét engedi láttatni, ami az eltakarás és az exklúzió irányát változtatja. A szobor, talán éppen egyszerű szerkezetében ismerős építmények képét hívja elő, de valójában nem feleltethető meg semminek, s ezzel a kísérteties egyezés (hiányának) elbizonytalanító effektusát közvetíti. A ruhákkal együtt egyfajta narrativitás, időbeliség dimenzióját hordozza; egy eseményre vagy előzményre, egy lehetséges pusztítás nyomaira utal. Emberi léptékében és a tárgyi benyomásokon keresztül a jelenlét és a hiány, valamint a helyszín fogalmaival gazdagítja plasztikus minőségét.

A művész a rongyot hirtelen mozdulattal merítette meg a színnel kevert betonba. Ez a festői gesztus köszön vissza a papírszobrok és a keretezett, polcon bemutatott akrilfestmények alkotási folyamatában. Utóbbiak kalligrafikus formái a kontrollálás szándékolt racionalitását húzzák át, utalva egyben a címek által is sugallt kognitív nehézségre; a tökéletes fogalomalkotás vagy a tiszta gondolati egység lehetetlenségére. Az abszurditással játszó cím mellett a ceruzával rajzolt rácsszerkezetek a felosztás, az egységek lokalizálhatóságának, elhatárolhatóságának, és ilyen módon a kint és a bent világos viszonyainak ironikus kiindulópontjaként szolgálnak – egy olyan háttérként, amelyet felülír a gesztus szertelen természete. A rácsszerkezet emellett egyszerre destruálja a kompozíciót, és sugallja a folytathatóságot. A multiplikálás érzetével a festmények a kategóriák érvényére kérdeznek rá, miközben a múzeumi-természettudományos bemutatási mód a tudás reprezentálásának metaforájaként a rendszertanok valósághűségét is megkérdőjelezi. Az installáció homogén anyagisága ebben a multiplikálási folyamatban is jelentős szerepet játszik; a polc és a keret tölgyfája révén a festmények éppen hogy kevésbé az egyes táblaképek, mint inkább ezek térbeli és anyagi kapcsolódása, tehát a szobrászat logikája szerint működnek együtt.

A falakon látható papírszobrok szintén műfaji hibridek: a papírokat a művész pigmenttel együtt markolta és gyűrte össze, majd diszperziós alapozóval festette le, amely egyben a különálló papírdarabok ragasztására is szolgált. A gyűrődések, ráncolódások, hajlítások térbeli mikrostruktúrákat hoznak létre, és a részek illesztéséhez statikai megfontolásokra is szükség volt. A művek Schulz építészet- szobrászat-festészet határterületén mozgó munkásságának újabb példái, és a fizikalitás, amely eddig a befogadás és a műalkotásokkal való találkozás momentumában jutott kitüntetett szerephez, ezúttal az alkotói folyamat közvetlen, improvizatívabb anyaghasználatában talált kifejezési módot. Az akrilfestmények az absztrakt, ismeretlen eredetű, elvben a gondolat megragadására szolgáló kalligráfiákat mint valamilyen szintaxist (rácsok révén: készletet) használták. Hasonló módon a ruhadarabok is valamilyen múltba vesző, megfejthetetlen szcenárió képét idézik. Maguk a papírszobrok pedig materialitásuk révén a morzsolódó írás absztrakciójának, használhatatlanságának, kiismerhetetlenségének érzetét szintén egy különös időbeliség felől közvetítik. Ezt a történeti dimenziót erősítheti az archaizáló, márványra emlékeztető textúra is.

Az írás Schulz munkásságában, így az acb Galériába tervezett, helyspecifikus munkájában is kitüntetett szerephez jutott. Az előteret (mint átmeneti, vagyis a kint és a bent egyidejű állapotának terét) aktivizálva, a művész saját versét ragasztotta fel körbe a feketére festett falakra. A szöveg felfogható prológusként, a kiállítótérben látottakhoz írt bevezetőként, de erős utalásossága, poétikus nyelvezete korlátozza a megértéshez való hozzáférést. Ez a kettős természet: az ismerős-ismeretlen, nyitott-zárt, megmutatás-eltakarás, a részleges megismerés, és a (térbeli vagy materiális) köztesség, a (fizikai és elvont) határok dinamikája Schulz kiállításának alapkaraktere, amelyet festői és plasztikus művei különböző módokon bontanak ki.

Tilo Schulz 1972-ben született Lipcsében. Műveit a kilencvenes évek óta olyan jelentős képzőművészeti intézmények mutatták be, mint a müncheni Haus der Kunst, vagy a Kunstverein Hannover. Művei szerepeltek a luxemburgi Manifesta, a Fridericianum és a stockholmi Moderna Museet csoportos kiállításain, az 56. Velencei Biennálé ideje alatt pedig kiállított az Espace Louis Vuitton Veneziában. Munkáit a hazai közönség az acb Galéria, a Műcsarnok, a Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, és a Kassák Múzeum kiállításain láthatta.