Szijártó Kálmán: Art gesztusok

2017.11.24-2018.01.05.

Szijártó Kálmán (1946) az egykori Pécsi Műhely alapító tagja. A csoport tevékenysége több mint tíz termékeny éven át, 1969-től 1980-ig zajlott, és az évtized bővelkedett közösen létrehozott művekben és az egyéni gyakorlatok sokféleségében, melyek egy időben, azonos intenzitással bontakoztak ki művészről művészre. Ennek ellenére Szijártó Kálmán a mai napig a csoport legkevésbé ismert tagja. Ez év szeptemberében először nyílt reprezentatív kiállítás a Pécsi Műhely időszakában készült műveiből Bécsben, melyet most az acb NA tárlata követ. Szijártó Kálmán most nyíló első egyéni kiállítása a praxisa középpontjában álló ideákra, illetve olyan munkákra összpontosít, amelyek jól mutatják a művész által használt médiumok változatosságát, a papír alapú művektől a zománcon át a fotográfiáig.

Lantos Ferenc (1929-2014), a fiatal művészre kétségtelenül komoly hatást gyakorló pécsi képzőművész és művésztanár kezei alatt Szijártó alapvető vizuális problémákba kezdte beleásni magát. A forma, szín és kompozíció, illetve egy alapmotívum három-négy alapegységre való felbontása érdekelte, amelyeket azután elforgatásukkal és permutációjukkal, illetve méretük változtatásával kombinált. Ez a folyamat egy sor előkészítő vázlatban, valamint a kiállításon is bemutatott zománc művekben kristályosodott ki. Szijártó egy szétszabdalt alapmotívum darabjait kombinálta újra, ráadásul a változó méretű és méretarányú táblák így újra összeállítva dacolnak a kompozíció hagyományos négyszög formájával, és játékosan hívják életre a „formázott zománc” elképzelését.

A Pécsi Műhely tagjai ugyanabban az időben, 1970 táján kezdtek el konceptuális kísérleteket folytatni, a strukturalizmus és a szerialitás problematikáit járva körül a vizuális művészet eszközeivel, és persze azért is, hogy elszakadjanak mesterük formai szigorúságától. Figyelmük és gyakorlatuk is nyitottabbá vált, olyan (új) médiumok felé fordultak, mint a videó, a fotó, a performansz, a land art és a public art. Szijártó és Kismányoky kivonult a Pécset övező természetes környezetbe, hogy kültéri akciókat hajtsanak végre. 1970 és 1972 között a csoport többi tagja is bekapcsolódott. A helyzet lehetővé tette, hogy a természetben végezzék el az interferencia, korreláció és hatás jelenségeivel kapcsolatos kísérleteiket. Azt tanulmányozták, hogyan viszonyul a geometria a természethez, és mi születik ebből a találkozásból (Pécs. Kőbánya. Részletek, 1970).

1973-ban, a Pécsi Műhely többi tagjával együtt Szijártó is részt vett a Galántai György által szervezett Balatonboglári Kápolnatárlatokon. Többek között az Art Gesztusok (1971-1974) című sorozatának egy darabját állította ki, amelyen egy kéz látható, tenyerén az „ART” felirattal, amint lassan ökölbe szorul, hogy aztán az ART szó betűnként újra megjelenjen a mutató, középső, illetve a gyűrűs ujjon. Bár a művész kimondottan nem kívánt politizálni, a művészetet simogatni és ütni egyaránt képes kezet megjelenítő sorozata minden bizonnyal komoly kritikai jelentést hordozott abban a közegben, ahol eredetileg bemutatták. Ez a kritikai él jelent meg a többi tag munkáiban is: ugyanebben az évben Kismányoky Károly a szemek tematikájára koncentrált, amivel – csakúgy, mint Halász Károly a Magasles sorozattal – közvetlenül utalt az elnyomó kultúrpolitikai helyzetre és a progresszív művészeti közeget átható belügyi megfigyelésre. Szijártó számos változatot készített a sorozatból, főként a kéz, az ujjak és a körmök motívumával, de van köztük égő cigaretta is, amelynek az oldalán lassan eltűnik a „művészet”, ahogy a dohány és a papír hamuvá válik.

Saját testét később, az Átváltozások (1977-1978) című sorozatban is használta, amely Szijártó Kálmán egyik legemblematikusabb műve, és amelyet performanszként is többször bemutatott (1979-1980). Az acb NA-ban kiállított fotósorozaton a művész egy tükör előtt áll, fokozatosan gézbe tekeri az egész fejét, és fekete tintával az arcára fest. Csak néhány fázisfotó után fedezi fel a néző a trükköt: nem a művész, hanem a tükörképe látható a fotókon. Miközben a fókusz és a művész frontális helyzete nem változik, a néző folyamatosan két tér és valóság, a művész arca és annak tükröződése, az akció és annak fotódokumentációja között ingadozik. A vizuális hatás elmésen zavarba ejtő, és azt az összetett intellektualitást jelzi, amellyel Szijártó a képhez és a térhez egyaránt viszonyul.