Galéria

Identifikáció - Terepgyakorlatok Ladik Katalin után

Ladik Katalin jugoszláviai magyar neoavantgárd művész 1975-ben a Bécsi Képzőművészeti Akadémia lépcsőin előadott egy akciót Identifikáció (Identifikacija) címmel. Egy jugoszláv avantgárd művészetet bemutató csoportos kiállítás okán utazott az osztrák fővárosba, amelyen a vajdasági Bosch+Bosch csoport (1969–1976) tagjaként vett részt. A mű dokumentációja két fénykép: az elsőn a művész látható amint egy, a rangos intézmény bejáratához vezető lépcső fölé az első emelet magasságából lelógó hosszú jugoszláv zászló előtt áll; a második szintén a művészt ábrázolja – a zászló mögött.

Egyéni szinten az akció az identifikáció rétegeit vizsgálta az állampolgár politikai entitásként betöltött általános státuszától az államhatalomhoz, az intézményi fennhatósághoz, a kultúrához, illetve a magasabb társadalmi osztályokhoz (különös tekintettel a 19. századi polgárságra) fűződő viszonyán át a hidegháborúra jellemző különböző politikai blokkokba tartozásig. Érintette továbbá a nő és a női test politizáltságát mint biológiai és társadalmi entitás és a nemzet tulajdona, vagy egyszerűen a női művész helyzetét egy meglehetősen patriarchális rendszerben. Nagyobb léptékkel nézve a mű azt jelzi, hogyan alakítják a (nemcsak posztkommunista) keleti blokk különböző országainak társadalmai saját kortárs identitásukat, hogyan viszonyulnak múltjukhoz és jelenükhöz, illetve hogyan azonosulnak vele Nyugat-Európa és az Európai Unió csábító bűvkörében.

Ladik Katalin e munkája a most látható kiállítás kiindulópontjául szolgál: a kiállítás az identifikáció különféle narratíváit, kontextusait és gyakorlatait vizsgálja hat Közép- és Kelet-Európai kortárs női művész – Jasmina Cibic (SLO), Šejla Kamerić (BiH), Luiza Margan (HR/BG), Tanja Ostojić (SRB), Selma Selman (BiH) and Katarina Šević (SRB/HU) – munkáin keresztül.

 

Jasmina Cibic – Identifikáció mint spektákulum

Jasmina Cibic olyan jelekkel, szavakkal és formákkal dolgozik, amelyek a politizálás egy különös válfaját képviselik az identifikáció spektákulumának, mint politikai folyamatnak a dekonstrukciója érdekében. Spielraum című projektje a képi nyelv és retorika instrumentalizációjával foglalkozott az Állam, mint spektákulum konstrukciója kapcsán, és azt vizsgálta, hogyan szolgál a művészet és az építészet minden politikai hatalom számára puha hatalmi stratégiaként. A kollázsok a Tito marsall külföldi méltóságokhoz tett látogatásai során hivatalos fényképészei által lencsevégre kapott „festői és fenséges” tájakat kombinálják az El Nem Kötelezettek 1961-es konferenciájának alkalmából Belgrád fejlesztésére kidolgozott építészeti tervekből vett alakzatokkal. A márványok ugyanezt a kérdést járják körül a klasszikus magyar tájképfestészetben megjelenő égábrázolások, és a középületek – a hatalom tróntermei – építéséhez használatos reprezentatív építőanyag kombinációjával.

 

Šejla Kamerić – Identifikáció mint ördögűzés

Šejla Kamerić munkáinak a halállal és a fájdalommal kapcsolatos szókimondó szemlélete egyben módot ad azok elűzésére. A művész részéről a vörös színre történő utalás – akár egyértelműen, a művek címében, illetve vörös elemek alkalmazásával magukban a művekben, vagy közvetetten, a szín szimbolikus felidézésén vagy valamilyen szemantikai asszociáción keresztül – a szenvedés kromatikus megfogalmazása. Measure XM (2012) című munkája egy felkavaró látványt nyújtó, nagyon hosszú ujjú, hálószerűen horgolt pamut pulóver, számtalan szöggel keresztre feszítve a falon. A horgolás általában az idő elütésére szolgáló tevékenység, ám ennél a műnél a vörös pamutszál és a túlméretezett ujjak a fájdalom elűzésére, mintsem az idő elütésére szolgálnak. Ugyanezen gondolat mentén operál Missing IV című munkája, egy aranyfonalból és aranytűkből álló üres álomfogó. Az álmok hiánya fájdalmas veszteség, amelyet elűzendő, a művész azonosítja és tárgyiasítja azt.

 

 

Luiza Margan – Identifikáció mint újra kisajátítás

A Restaging Monument című sorozat alapjául olyan fényképek szolgálnak, amelyeket az emlékmű alkotója, Vinko Matković készített, a szobor előtt pózolva az alkotás különböző fázisai során. Az elismert mester önreprezentációjának pátoszával és színpadiasságával játszó Luiza Margan edzés közben saját magáról készített képekkel veti össze a „művész munka közben” toposzát kimerítő jeleneteket. Teste és az általa használt kellékek – létra, fa és fém állványzatelemek – vonalai elfedik, megismétlik, folytatják vagy megszakítják a szobrász képein látható állványzat, illetve a szobor vonalait. Eljátszadozik a férfiművész mint aktív alkotó hagyományos felállásával, miközben pimaszul dekonstruálja azt, szemben a mozdulatlan, passzív múzsaként felfogott női modell normájával, amelyet először Marcel Duchamp női alteregója, Rrose Sélavy döntött meg. Ez a szobor-kollázs hódolat a puszta szobor, a női fizikum előtt, amelyben a művész teste saját hatalma visszaszerzésének eszköze.

 

Tanja Ostojić – Identifikáció mint vészjelzés

Feminista performanszművészként Tanja Ostojić munkái saját élettapasztalatából táplálkoznak, mint EU-n kívüli állampolgár, mint nő, mint művész. Az Európai Unió délkelet-európaiak, különösen a nők integrációjával kapcsolatos arroganciájáról alkotott véleményének markánsan hangot adva a Looking for a husband with EU passport (2000-2003) című performansszal hívta fel a figyelmet erre a problémakörre: saját sebezhetőségével konfrontálódott olyan Európán kívüli nőként, akinek számára a házasság az EU-s papírok megszerzésének az egyetlen módja. Az Untitled (After Courbet – L’Origine du monde, 2004) című munka ugyancsak erre – a művész által a prostitúció egy fajtájának tekintett jelenségre vet fényt. A tartalom és forma tekintetében egyaránt a francia festő, Gustave Courbet eredeti 1866-os alkotására utaló képen a művész meztelen teste ugyanolyan pozícióban jelenik meg, csakhogy az ágyékát az EU zászlaját mintázó bugyi takarja. Az állásfoglalás a napnál is világosabb: a külföldi nőket csak akkor látja szívesen az EU, ha ledobják a bugyijukat.

 

Selma Selman – Identifikáció mint katarzis

A roma származású fiatal bosnyák művész a performansz, a fotográfia és a festészet műfajaiban alkot. Saját tapasztalatait, élethelyzeteit és történeteit feldolgozó tevékenysége egyszerre öleli magához és bontja le a romákkal kapcsolatos sztereotípiákat. A Mercedes 310 címet viselő fotósorozatán a művész makulátlan hófehér ruhában és mocskos munkakesztyűben pózol egy lerobbant Mercedes 310 furgon hátuljában, amelyet édesapja használ vashulladék-gyűjtésre. Provokatív tekintetéből és gesztusaiból sugárzik a dac, amellyel felveszi családja identitását és létmódját, mégis túlnő rajta és meghaladja azt a jelenet egyértelműen felforgató szándékú esztétizálása által. Self-Portrait című munkáját Rijeka utcáin adta elő: baltával rombolt szét egy mosógépet. Egy fiatal lány virágos nyári ruhában, fényes nappal a nyílt utcán baltával darabokra zúz egy mosógépet – ez a durván ellentmondásos jelenet felszabadító erővel bír: nem más ez, mint a sztereotípiák katarzisa.

 

Katarina Šević – Identifikáció mint iparművesség

A művész News from Nowhere (2009-) címet viselő folyamatosan bővülő sorozata kézzel készült fatárgyak különös együttese. A sorozat a „craft”, az iparművesség problematikáját járja körül, illetve annak napjaink társadalmában elfoglalt helyét vizsgálja. Az egyértelműen nem meghatározható stílusjegyeket viselő objektek a tizenkilencedik század bútorait, a burzsoázia attribútumait, egy letűnt kor politikai szimbólumait, hétköznapi használati tárgyakat, illetve azok nehezen érthető, anakronisztikus, látszólag evilági, de szokatlan méretű, ismeretlen funkciójú és jelentésű elemeit idézik – mégis felkavaróan bensőségesek. A „craft”, az iparművesség, mint az ideológiák tárgyiasulása és a materiális identifikáció eszköze segítségével Katarina Šević afféle egyszerre létező és nem létező, emlékeinkben élő és elfeledett, újraalkotott és dekonstruált, tárgyiasított naplószerű környezetet hoz létre. A News from Nowhere az identifikáció folyamatát tárgyiasító ismerős, mégis titokzatos artefaktumok gyűjteménye, rejtvény, amelynek megoldó kulcsaival csak a művész rendelkezik, mégis kellőképpen általános ahhoz, hogy a néző saját emlékképeivel tudja azonosítani.