Galéria

Mladen Miljanović: Mélyrepülésben

Mladen Miljanović művészetének alapvető eleme az erőszak. Az általa felhasznált anyagoktól a katonai múltjából, a jugoszláv háborúkból és az ezekből származó traumákból táplálkozó képi világán és utalásrendszerén keresztül a performanszai során önszántából elszenvedett megpróbáltatásokig – melyeket ő önfegyelemnek vagy kitartásnak nevezne – a művész egyértelműen erőszakos természetű elemekből építi fel munkáit. Miljanović számára az erőszak nemcsak összetett nyersanyag, de művei kiindulópontja, feldolgozandó tematika és a használat során lebomló eszköz is, amely önmaga katartikus, transzcendens tagadásába szublimál. Az acb Galériában bemutatott új munkák együttese még mélyebbre megy az erőszak és a gyógyítás bonyolult összefüggésrendszerének narratív kibontásában, miközben azt vizsgálja, hogyan képes a művész erőszakos cselekedeteket és nem-cselekedeteket egyéni és kollektív gyógyító folyamatokba átfordítani.

A kiállítás központi eleme az Első csapás (2016) című munka, amely a Mladen Miljanović munkásságában jártas látogató számára ismerős képi világot és anyaghasználatot képviseli. A méretes fekete gránittáblákra vésett részletes haditerv falujukat elhagyni kényszerülő átlagemberek választásainak hadászati szimbólumokon keresztül megfogalmazott átirata. A boszniai vidék mélyén megbúvó Osječani távol esik a fővárostól. A távlataiktól megfosztott lakosok nyugati országokban kényszerülnek letelepedni, magasabb életszínvonalú helyekre költöznek több munka és jobb élet reményében. Az egyéni túlélés hétköznapi narratív stratégiái egy monumentális hadműveleti térkép formáját öltik a művész keze által, első látásra ellenséges akciókat, megszállási taktikákat és elterelő vagy támadó hadműveleteket ábrázoló erőszakos szimbólumokon keresztül. Az helyi lakosok döntései épp olyan súlyosak, mint a sírkőre emlékeztető fekete gránittáblák, amelyekbe a művész belevéste azokat, és épp olyan erőszakosak is: kitépni a gyökereiket, hátrahagyni szülőföldjüket – nyelvüket, kultúrájukat, szociális hálójukat –, hogy egy élhető helyet találjanak és egy ismeretlen helyzet új feltételeihez alkalmazkodjanak. A helyválasztás is jelentőséggel bír, ahonnan ezek az átlagemberek menekülnek, ugyanis emlékeztet minket, hogy a túlélésért vívott harc a hatalmi központoktól távol zajlik, messze a fővárostól, ahol az emberek egzisztenciáját befolyásoló döntések születnek. A remény azonban kegyetlen: erre emlékeztet bennünket Mladen Miljanović azzal, hogy emlékművet állít a jobb életbe és a jövőbe vetett hitnek.

A Jövő (2016) című ugyancsak emblematikus mű egy mankókra támasztott gránittömb, amelyen egy azonos című metszet látható. A jövő portréja erőszakból rajzolódik ki. Sírkőre emlékeztet, egy halott, rég elfeledett lehetőségre, amely beleveszett a kozmosz csillagos égboltjába. A Jövő azonban férfiként áll a lábán, a falnak támaszkodva mered ránk, a Jelenre. A Jövő egy sebzett férfi, akinek a képmása a testileg-lelkileg traumatizált emberiség jövőjének kiüresedett és nyugtalanító perspektíváját tárja elénk. A Jövő azonban reményteli kellene, hogy legyen. De legalább még áll a lábán. Ránk néz, a Jelenre, és egyértelműen a szégyen tükrét tartja elénk, szívszorongató emlékeztetőül a jelen és annak lehetséges hosszú távú kimenetelei között fennálló ok-okozati átjárhatóságra. A mű mindenfajta pátosz nélkül tesz egyértelmű állítást: mi, a Jelen, minden eszközzel rendelkezünk, hogy a Jövő ne váljon sebzett, szánalmas perspektívává, vagy ami még rosszabb, a férgek martalékává. A remény halovány, de még él.

Mladen Miljanović újfent túlmegy a földrajzi és történelmi határokon és a metafizikai és egzisztenciális tartományokba vezérel minket. Minden témájával az élet és halál, háború és béke, fájdalom és öröm, erőszak és gyógyulás viszonyrendszereit boncolgatja, felölelve a lét szinte teljes spektrumát.